Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: A novella kérdőjelei
szülte álmok rózsaszín köntösétAz anyóssal baj van, a férjnek be kell vonulnia, a fiatal asszony anyjához akar menni: „Sehová! Itt maradsz! Az anyád úristenit! — s úgy vágja szájon Jolánkát, hogy az asztal alá esik", de aztán „Jolánkához lép. Bocsánatkérés ül az arcán, melegség füti a hangját." Az asz- szony azonban mégis elmegy, a háborúban elringyul. Amikor János hazajön — idegroncs, de néhány mondattal odébb már ezt olvassuk: „dolgozhat, hiszen olyan ereje van, mint egy állatnak". Pályafutásuk egyre lehetetlenebbé bonyolódik: a férj járási instruktor lesz, de ital, kártya és nők jönnek, az asszony üzletvezető lesz és a kasszába nyúl. Bíróság. Három év. „Hát én vagyok a bűnös, csak én? — szorul össze keserves kínnal a szíve." Ezt kellett volna jobban tisztázni, és épp itt a bírósági tárgyaláson reflektorozni a háború és a volt élet minden félresiklató tényezőjét. Itt lett volna helye a reflektálásnak, a tanulságvonásnak. Ügyész és védő itt helyénvalón vehették volna át Lovicsek moralizáló szerepét. Az apa-fiú-testvér-földellentét, melybe belejátszik a szövetkezetiek, a „csajká- sok“ lenézése, az „Ökölcsapás“-ban érik kirobbanó klimaksszá. Egyike Lovicsek legjobb dolgainak: tömör, drámai, hiteles, a párbeszédek: világösszeccsapások. De ez csak az ökölcsapásig tart, pontosabban: az ökölemelésig. És akkor, ebben a drámai pillanatban az író ezt adja tudtunkra: „Az ütésre emelkedett ököl azonban megállt, megmeredt a levegőben. Az élet nehéz pillanatai hajtják ki az ember igazi arcát. Ifjabb Tímár Árpád megtiport lelkében felsikoltott az ember... az utolsó pillanatban mégis az apját látta maga előtt.“ így elrontani valamit: ez már művészet. Ha ezt akkor mondja, amikor az ököl már lehanyatlott: igent tudunk rá bólintani, de az ökölemelés pillanatában a már felemelt az írói mondanivalóval körülfolyondározni és így lehúzni, ez maga a lehetetlenség. Mintha egy narrátor ugrott volna közbe: az írónarrátor a döntő pillanatban a szerepbe kap és magyarázni kezd ... Szövetkezeti novellái elsődlegesen tan-mesék. A válaszutakat az író szava segíti döntésre, közhelyek váltakoznak vezércikkbetétekkel. A pedagógus minduntalan kiütközik. Ezeknek az elbeszéléseknek alakjai olvasás után mintha megmerevednének: ha a filmszalagot hirtelen megállítják, látjuk és érezzük ezt a folyamatot. Lovicsek vagy túlságosan könnyít, vagy túlkombinál. Még az olyan egyszerű dolgoknál is, mint egy reggeli felkelés, elhúzza, eltúlozza a mondókát. A férj, kinek felesége a nőbizottság elnöknője, féltékeny — a gyűlések hátha- lehetőségeire. És írónk — othellói hőfokon — máris elmondja féltékenységszentenciáját: „Mert a párjáért dobogó, a párját féltő szív keserves kínokat tud szerezni a gazdájának és furcsa gondolatoknak bont ágyat, melengető fészket. Ettől vet szikrát a szem, ez szorítja ökölbe a kezet.“ Lovicsek immár szokássá, sajátsággá érlelődő alaphibája: magyarázó, morfondírozó, szavakon, fogalmakon rágódó írói módszere. A hozzászólás, közbeszólás, a meditálás és figyelemfelhívás — hiányérzetre mutat, tartalmi és formai űrkitöltés szükségletére. Ahol közbe kell szólni, ahol figyelmeztető ujjunkat állandóan a magasba kell tartani, ott baj van a mondandóval, a tárggyal és a hogyannal. Ez a szerep elcsúszik a regényben, de nincs helye a pregnancia műfajainál: a drámánál és a novellánál. Mi mást jelent a modern drámában a narrátor — a közbeszóló, az összefogó és magyarázó hang — közbejötté és közbeékelése ?! A narrátor a drámában, a legtöbb esetben, csupán zavart, űrt, hiányt, kompo- zíciós hibát áthidaló pótszer. Novellában a közbeszólás — formabontás. Forma
