Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: A novella kérdőjelei
Nem mindig van ez így. Néha közhely keni el és teszi lehetetlenné a ponttevést: az igazoló, bizonyító, hitelesítő csattanót. Hivatalban vagyunk. A hivatalfdnök „egész meg jelenésében van valami ünnepélyesség, valami megmagyarázhatatlan eltökéltség". Ahol így jellemeznek, ott a történet hogyanja sem lehet különb. A főnök gorombán épp kidobni készül egy instanciázó öreg embert, amikor bejön és végighallgatja az egészet egy idegen, akiről kisül, hogy a megbízott kiküldöttje, és aki így azonmód rendet teremthet: „Ember vagyok, érti bácsika? Ember, akiben szív dobog, akinek lelke van." Amikor az öreg kimegy: ,.— Ember ... sóhajtja, s még mindig érzi kezének meleg szorítását s a remény megnyugtató mosolyt szór élettiporta arcára." Az igazságosztás hogyanja itt kissé édeskésre sikerült, mintha angyal szállt volna le, a véletlen deus ex machinája: az „ember“ szó így nem válhat pozitív fogalommá, ízlelgetésre, rágódásra nem oldódik. Az öreg nyugdíjas nem reagálhat író-módján. Rezdülései, szavai a maguk módján valójában mások lettek volna, hitelesebbek. „A vén bolond" című elbeszélést tragikusan intonáló elmélkedés vezeti be: „Sötét ásító mélység fenekén mocorog a lélek. Vadul szorító karmok nyűgözik, facsarják, metszik, tépik. Milyen nehéz, mély sóhajokat bont a gyászoló ember gyötrő, panaszos hangja. Ezt nem lehet túlélni! El kell meredni, bele kell pusztulni! ... Óh, élet, te gonosz zsarnok, miért kell ily megpróbáltatások elé állítanod az embert, miért kell ekkora terhet a vállára borítanod! ? S az öreg ember csak ül, ül az asztal mellett és gondjainak köve között őrlődik.“ Az istenért, mi történt, mi történik itt? Micsoda baj, micsoda jaj?! Egy öreg ember elhalt felesége után sóhajtozik: „Juli, Julikám... miért hagytál itt, miért?“, de néhány sorral odébb már ez áll: „nem szerette, mégis vele élt.. . akinél ugyan talált örömöket, amelyek azonban csak a hímet elégítették ki“. És ennek az öregnek egyedüllétében régi szerelme jut eszébe és már útnak is indul: „Vágyainak hátán ülve halad s lábának erőt a délibábos táj ringása ad.“ Hogy megfiatalodott egyszerre a fenti földhöz sújtott ember és az író micsoda váratlan és ide nem való cikornyát kanyarít ki! Az öreg megtalálja Papp Örzsit és már viszi is magával ... „Vinné az ember a batyut... dehát ez az asszony dolga, mert a falusi asszonyt az isten is batyuval teremtette.“ A faluban szétrobban a hír: „Jézus - már ja! Asszonyt hozott Barsi Mihály!... a vén bolond!“ És az író új morfondí- rozással zárja le a történetet: „Ven bolond! Nem! Nem bolond, csak Barsi Mihály Szereti az életet és így van ez jól, mert az élet alkonyát is fénnyel porozza, s az ezüstös öregség köré is békés, nyugalmas koszorút von." A tragikus kezdet sehogysem illik a keneteshangú idillikus ponthoz. A kettő — eltúlzottságában — nem korrespondeál. Novellánál a végpont ugyanúgy visszahat a kezdőmondatra, mint ahogy az intonálás hangvétele is magában hordja a pont tónusát. Ahol ez a viszonosság nincs meg, ott hang és atmoszférazavar áll be és a novella egysége felbomlik. / A „Félresiklott élet“ meséje eléggé összefogott, de a megírás módja minduntalan felhígítja. Ügy kezdődik, mint egy dolgozat: ,,Fcslő rózsabimbó, ilyen Foltán Jolika tizennyolc éves korában, sxmikor fejére teszik a menyasszonyi koszorút. Szegény lány, mégis gazdag. Gazdag, mert van két dolgos keze, mert ügyes, tűzről pattant, mert olyan tiszta fehér a lelke, mint a hó, olyan áldott puha a szíve, mint a falat kenyér“, de a férj „túlságosan ideges természetű, indulata hamar fellobbant ja és ez rendszerint veszekedést szül.“ A magyarázó szó tovább laposít: „Hej élet, élet! Milyen rideg, zord kézzel téped szét a leány