Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: A novella kérdőjelei

csökkenést kvalitás-plusszal pótolni, minőségileg kiigazítani. A szlovákiai magyaríró: minőségi író. Ezt így követeli adottsága, helyzete és helytállása. Nincs jó hírünk e hazában: nincs jó irodalmi hírnevünk. Ján Poničan, a Szlovákiai Szép- irodalmi Könyvkiadó jelenlegi igazgatója, egy nemrégi kiadott nyilatkozatával bizonyítja: ,,Az eddigi tapasztalatok szerint a csehszlovákiai magyar írók — néhány kivételtől eltekintve — még nem érték el a kívánt színvonalat.“ A minőség-író követelménye immár létparancs! A mű-ambíció itt nem hiúsági kérdés, de létfeladat, a felfokozott stílusmérték nem ľart pour l’art-játék, de küldetéses elkötelezettség. Csak ami jobb, ami maradandóbb, biztosíthatja és biztosítja egy nép, egy nyelv érettségét, megmaradását, irodalmi versenyképességét. Ezért merjük és gyakoroljuk a szigorúbb mértéket. írók jövőjéről, irodalmunk létéről van szó. Itt és most Lovicsek Béláról.

Elbeszélései a falu régi és új világát közvetítik. A címadó hosszú elbeszélés egy sztrájk apropóján, családi perpatvart tisztáz. Kocsis Péter, az urasági vincellér gondokba merűlten cigarettázik: „Goni, te átkozott gond! Hiába gyúrták az embert acélból, hiába állta ötvenöt év viharát küzdve a nincstelehség ezernyi botlatójával, hiába teremtett biztos talajt a lába alá kétkézi munkájának vékony kenyerén, mégis nyomod, taposod, görnyeszted, vérét szívod, álmot űzöl a szeméből te gond, te átkozott gond, az emberi élet örömeinek, ünnepnapjainak meg- rontója, mosolyt hervasztója, te keserűséget csordító gond . ..“ A novella nem az elmélkedés, nem a reflektálás, a meditálás színtere, a lapos elmélkedés ugyanakkor még a levegőt is elszívja. Lovicsek általában szeret elrágódni egy-egy szón és fogalmon: olyan szavak, mint gond, élet, ember, mindig megállítják és kísértőn elvonják, aminek aztán a novella fizeti meg az árát. Megtudjuk, hogy a vincellér ,,gondjainak középpontjában Annuska, a lánya áll. Annuska, aki már nem is lány, hanem asszony. Két éve asszony. Hajnóci Imre fiának, Jóskának a felesége. Nem tagadta ki, mégis kitagadta. A lánya, édes lánya, mégsem az. Lakodalmat sem csinált neki, pedig lett volna miből. Nem csinált, mert nem akart, mert belebujt az ördög. Hogyan is történt csak?“ így nyúl a témához, ilyen nagy feneket-kerítéssel, amikor a novella rövid, pontos tisztázást, tömör egyszerűséget követel. És ez így megy végig. Amikor meghozzák a hírt, hogy unoka született, akit a nagyapa nem is láthat, Lovicsek tolla újra ellódul: Unokám van. — A gondolatok nagysága, lenyűgöző hatalma alá szorul az ember, s oly kegyetlen harc dúl a lelkében, hogy sajog belé minden porcikája. Hát miért nem mosolyoghat, miért nem kacaghat az ember, ha egyszer úgy érzi odabent!? Miért kell fagyos, meredt ábrázatot öltenie, ha az fájdalmas, ha az nehezére esik!? Csak azért, hogy kielégítsen egy olyan érzést, amely az élet megrontója?“ Szinte jól esik, amikor a sztrájk dinamikája tömörebbé és így robbanóbbá feszíti a történést. A kettészakadtakat a döntő ponton és most már elválaszthatatlanul a szőlőmunkások sztrájkja hozza össze. A munkásszolidaritás a kritikus pillanatban erősebbnek és tartósabbnak bizonyul minden más ellentétnél.

Szegény zsellércsalád életének nagygazda-kiszolgáltatottságát példázza ,,A megostorozott“. Micsoda boldogság: az egyik gyerek libapásztor lehet, kenyeret kap és vöröshagymát. És mindjárt az első napon kész a baj: két liba a teherautó alá kerül. A nagygazda „akkora pofont nyom a gyerek képire, hogy az menten a porba esik. Kapja a bricskáról az ostort... Zabálni tudsz, nesze . . . libákra vigyázni nem ... nesze neked te pokolfajzat. — Sikolt a szíj, nyomán repedő ing, véres csíkok.“ Eltúlzott kép: a nagygazda, a kisgyerekkel szemben