Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: A novella kérdőjelei
Lírai kitérő Az első kötetnél — Kónya József: „Dalol a Tátra“ - nincsenek, nem lehetnek reményeink. Kónyának, mint a cím is mutatja, nincsenek novella-igényei. De épp e negatívumból adódik legfőbb plusszá és érdeme: a szerény igénytelenség. Erre épít és ezzel hat. Kónya nem tud és nem is akar eget-földet mozgató ál-igényes_ séggel port hinteni a szemünkbe. Nem tud pózolni, nagyzolni, erőlködni. Azt adja, ami a lényege: meleg, minden szépre kinyíló, minden szépet befogadó és továbbító emberi szívet, Kónya József a Tátra szerelmese és Tátra-elbeszéléseivel ezt a Tátra szerelmet próbálja embertársaiba átplántálni. Tanító, tehát módszeresen és lelkesítőn magyarázó. Elbeszéléseinek jórésze kiérezhetően pedagógiai jellegű. A könyvkiadó kommentárja szerint Kónya könyve „bizonyos fokig unikum is irodalmunkban, mert tudtunkkal sem szlovák, sem magyar nyelven nem jelent meg eddig olyan szépirodalmi mű, melynek középpontjában a Magas Tátra állott volna“. Kónya könyve a Tátrához vezérlő kalauz: a Tátra-szerelem Tátra-pedagó- giája. És ez a pedagógia sokszor felemelt ujjú figyelmeztetés: Vigyázat! A Tátrában mások a méretek és a kihatások! Aki helyet és távolságot fitymálva, köröm- cipőben akar hegyet mászni és gyors nekiindulással a csúcsra feljutni, azt a Tátra alaposan visszapofozza. A Tátra nem tréfál, és a dicsekvő nyafogok és a lusta kertelők alaposan megjárhatják, de a flörtkopott nyafkákat ez sem veti ki világukból, mert a szerencsétlen kirándulás után — barátnőt pukkasztón — a feltört sarkú, dagadt lábú és izomlázzal ágyba kényszerült Biri ezt írja egy képeslapon: „Tegnap egy csinos fiúval fent jártunk a Nagyszalóki csúcson. Klasszul mulattunk. Majd otthon elmesélem, hogy milyen romantikus az ilyen páros túra. Életem legkedvesebb élménye volt. A kirándulás után hajnalig táncoltunk a Grandhotel bárjában. Hangulatfény, andalító zene, könnyű nyári flört. Juj, de jó a Tátrában'.“ Ily könnyed és mégis meztelenítő poénekkel tesz nevetségessé embereket a könyv, illetve a Tátra. Vannak emberek, akik sohse találkozhatnak a Tátrával. Ezeknek a Tátra, ítélőn és elvetőn, szépségben is megközelíthetetlen! A „Nyári hóvihar“ már komorabb figyelmeztetés: a Tátrában a hegyek kczé úgy kell indulni a legnagyobb hőségben is, mintha téli túrára mennénk. Az idő egyik óráról a másikra, nyárból télbe fordulhat, és kész a tüdőgyulladás. A novellák jó hányada a rekreációs életet közvetíti. A „Hófehérke“: modern sí-mese. Fiú és lány találkozása a hómezőn, szerelem, eljegyzés. Haza már menyasszony és vőlegény utazik. És mindez: két hét alatt! íme, mire jó a Tátra! Az „Ágoston, a nőcsábász“ az üdülők jampecét teszi nevetségessé. A nevetségessé vált, a női „kollektíva“ által nevetségtelenített, üresfejű senki-Ägoston idő előtt, megszégyenítve, futva hagyja el a terepet! A lomnici drótkötél-pálya is leleplező kellékként van beállítva; a nagyhangú atléta gyávává, kicsivé zsugorodik. A függővasút fülkéjében annyira fél, hogy utitársai, egy gyerekhad, minden oszlopzökkenőnél kórusban kiáltják a sápadozó, szemhunyó óriás felé: „Lajos vigyázat! Hoo... rupp'.“. Kedves színfolt a „Péterke“: a tüdőbajos kisfiú az alsótátrafüredi gyermekszanatóriumba kerül. Amikor a.nyja érte jön, borzalmas dolog történik: „a gyermek tökéletesen elfelejtett magyarul. Több se kellett a kétségbeesett anyának". De a felnőttek összesúgnak és az anya színleg elindul: „Hát jól van Péterke, akkor itt hagylak. Otthon megmondom édesapádnak, hogy nincsen már 2.
