Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - VITA A REALIZMUSRÓL - Fantázia és fantasztikum a realista művészetben
klasszikus realizmusa, s az előbbi művészeteknél sokkal inkább alkalmaz fantasztikus, utópista témákat és groteszk, hiperbolikus képeket. Motileva ezzel a kérdéssel már azon az értekezleten is foglalkozott, amelyet 1957-ben tatottak meg Moszkvában a realiemus kérdéseiről, összehasonlította a jelenkori realizmusban fellelhető „szabad képzeletet és kitalálást“ a romantizmussal és kijelentette: „Ebben nem csupán a romantikus hagyományok felhasználást kell látnunk, hanem olyasmit is, ami alapjában más és új. A romantikusok a múlt században azért ragaszkodtak a rendkívüli, exoti- kus, fantasztikus hősökhöz és témákhoz, mert olyan környezetet, olyan eszméket kerestek, amelyeket szembeállíthatnak koruk társadalmával. Ez nyilvánvaló Wels fantasztikus regényeiben, France „A pinguinek szigete“ című művében; Čapek a ,,RUR“-ban robotok, a „Harc a szalamandrákkal“ című könyvében különös állatok segítenek abban, hogy kimondja, mennyire vészterhes az ember számára a tőkés rend. A XX. század nem egy nagy írójának műveiben a fantasztikum vagy a hiperbola elemei a való világ értelmezéséből nőnek ki, egybefonódnak a reális élet ábrázolásával, segítenek az olvasóval megértetni a társadalmi fejlődés irányát. Bármennyire is eltér a két álláspont, Motileváé és Kovaljové, egyben nagyon közel állnak egymáshoz: a fantasztikum határairól vallott nézetükben. Éppen erre mutat rá Fradkin két cikkében:. „A XX. század realizmusának egyes kérdései“ (Inosztrannaja lityeratura 1957/5) és „A szocialista realizmus kérdései a külföldi irodalmakban“ (Voproszi lityeraturi 1958/11). Csehszlovákiai szempontból nézve figyelmet érdemel, hogy a vita töbek között foglalkozik Vitézslav Nezval „Atlantiszával“ is. Motileva nagyra értékeli ezt a művet, amit Fradkin helytelenít. Motileva hangsúlyozza: „Nezval a téma szokatlansága ellenére igyekezett hűen ábrázolni az antik világ sajátos színeit... Nezval drámájának nagy, művészi értéke, hogy sajátos módon reálisan ábrázolta az antik társadalmat.“ Fradkin viszont megjegyzi: „Tegyük fel (bár a valóságban nincs így), hogy Athén Nezval festette képe vált'ban megőrizte az antik társadalom „színeit“, „reális vonásait“. De hogyan ábrázolja és hogyan kívánnák ábrázoltatni a képzeletbeli Atlantiszt, hogy ez az ábrázolás történelmileg konkrét legyen és ennek az eleve irreális országnak a „reális vonásait“ tartalmazza?! A fantasztikus műalkotás értékének kritériuma tehát a fantasztikum hiánya vagy legalábbis minimális jelenléte. T. Motileva okfejtése szerint a kitalált, fantasztikus műnek semmi keresnivalója sem volna a szocialista irodalomban, mert „legalizáláshoz" mellőzni kell műfaji és stílusbeli sajátosságait és értékelésének alapjául olyan kritériumot kell venni, mely idegen esztétikai lényegétől.“ Fradkin ezzel felvetette a kérdést: beletartozik-e a szocialista realizmusba egy „tisztán fantasztikus“ műalkotás, vagy már túlesik a művészet határain? Nem akadémikus kérdés ez: szükségünk van a helyes válaszra, hogy ne essünk bele a dogmatizmusba, ne korlátozzuk a szocialista művészet stílusbeli és műfaji lehetőségeit, s ugyanakkor a sokféleség ürügyén ne szentesítsünk önkényes, mondvacsinált kísérletezéseket. Motileva Nezvalt az „Atlantisz“ szer- zöjeként is szocialista realistának tartja; úgy igyekszik anionban „megmenteni“ a szocialista realizmus számára, hogy történelmi szabatosságot és hitelességet keres müvében, amely egyáltalán nem történelmi dráma, hanem az antik világ költői stilizált képe, s mint ilyen, valamiféle képzelt, fantasztikus vetítővászonul szolgál, hogy az író felvethesse a XX. század atomkorszakának égető kérdéseit. Okfejtése során Motileva a következő általános formulációig jutott el: „Ha közelebbről megnézzük azoknak a nyugati íróknak az alkotásait, akik felhasználják a fantasztikumot és a képzeletet műveikben, meggyőződünk arról, hogy ezek az írók akkor érik el a legnagyobb sikert, ha nem hagyják figyelmen kívül az illető ország és kor konkrét ismérveit.“ Fradkin ezzel szemben megállapítja: „De hisz a fantasztikum, a kitalálás előfeltétele éppen az, hogy az ábrázolt cselekményt elvonatkoztatjuk a hely és az idő konkrét ismérveitől.“ Itt szembetaláljuk magunkat a problémával: „mi is tulajdonképpen az a történelmi valóság“, amelyről például a szocialista realizmusnak a Szovjet írószövetség alapszabályzatában foglalt meghatározásában is szó esik? Hogyan szoríthatunk helyet e keretben egy kimondottan fantasztikus műnek? Fradkin foglakozik ezzel a jogosult kérdéssel és így válaszol: „Ha a történelmi valóság követelményét szűkkeblűén, vulgárisán értelmeznénk, mint annak kötelességét, hogy az író minden részletet szabatosan visszaadjon, úgy hamarosan