Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Szőke József: Az utolsó viziember
Átkozott munka volt. Vödrökben hordtuk ki a partra. Egyszer azt mondja a traktoros, hogy bemegy ő a mederbe. Kétszerre kihúzat egy fuvart, nem kell nekünk cipekednünk. Ráhagytuk. Erre a lükére addig rá se hederítettünk. Ott szokott ténferegni körülöttünk. Néha rászóltunk viccesen, de ő nem felelt. Elbújt a bódéjába, onnan lesett felénk. Soha, egy darabka kenyeret se fogadott el tűlünk. Amikor a traktor behúzatott a mederbe, ő is előjött valahonnan. Izgatottan tipegett körülöttünk. — No, mit akarsz, te félnótás? — szólt rá harapósan a traktoros. — Süllyed a traktor ... — szólalt meg rekedt, hörgő hangon. Döbbenten meredtünk rá. Eddig sohase hallottuk a hangját. És most megszólalt ... Még válaszolni is elfeledtünk. Riadtan tekintgetett maga köré. Mintha segítséget várna valakitől. De nem kapott. Először a traktoros tért észhez: — Nicsak a süsü! Talán traktoros voltál Szibériában?... Ne félj faterkám! Még te is ráülhetsz, úgy is kihúzatom ... Csak hápogott. Valaki vizet fröccsentett a szeme közé. Nevettünk és munkához láttunk. De ő nem tágított. Leült egy fatönkre a közelünkben és onnan figyelt. Szeme ízzott. Folyton a kerekeket nézte ... Nem sokat törődtünk vele. Egyszerre valaki megáll és azt mondja: — Mi az? Talán a víz árad . .. Nézzük a pótkocsi kerekét, hát már tengelyig állt a vízben. — Az semmi! Kiviszi a traktor. Dobjanak még néhány lapáttal. Gondoltuk, ő tudja és tovább dolgoztunk. Hanem amikor rákapcsolt, a pótkocsi meg se moccant. A kerék a vízből alig látszott ki. — Huj! a szentségit! — káromkodott a traktoros. A víz kihordta a kerék alól a homokot... Riadtan tekintgettünk egymásra. — Gyorsan, le az egészet! Elsüllyedünk .. . Erre már az a habókos is odajött, segített a kocsiról letúrni a homokot. Vigyorogva mekegte: — Mondtam ... mondtam ... — Elhallgass már, az anyád — ugrott neki a traktoros, de pártfogásba vettük. Üresen is alig tudtuk kimenteni a pótkocsit a vízből. így jártunk. Fél napig az ördögnek dolgoztunk. Csendesen rágyújtottunk. Neki is adtunk pödörnivalót. Arcán a torz vigyor átszellemült. Most valahogy nem is volt annyira visszataszító a szőrös ábrázata. Dicsértük az eszét, hogy előre tudott mindent, de nem válaszolt. Elment... — Nem is olyan bolond — jegyezte meg valaki, miközben imbolygó alakja után néztünk. Ezután egy csapásra híres lett. Ismét szájába vette a falu. Valami misztikus csodálat lengte körül lényét, mint a szentekét és az emberek kezdtek tőle félni. Az egyik nap kit látunk, az efesz elnöke bandukol csendes nyugalommal felénk. Ránk köszönt, de szemével a kunyhó felé pislogott. — Híjátok csak ide! Beszédem lenne vele ... — Hé, Feri, gyere csak!... — kiáltott valaki a bódé felé.
