Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II

mihelyst megtalálja ugró pontját, világcsatlakozását. Mi a szocialista humanizmusban találtuk meg a punctum saliens-t, és így nem a véletlenen múlt, hogy miért épp az antifasizmus lett a kiteljesedésünk. A provincializmust — a fasizmust — helyi és világméretben egyformán likvidáltuk, csak így lehettünk példázón népcsoport, melyre a fasizmus a legkevésbé hatott. Költészetünk ekkor ért teljébe: Forbáth és Győri költészete ezt ugyanúgy bizonyítja, mint a fiatal Berkó Sándor, kinek nyomait magyar irodalmi körök most kezdik kutatni. (A losonci Irodalmi Kör itt' fontos munkát végezhetne: a helyszínen kapcsolódhatna be a kutatásba). Győry Dezső 1940-es számadása e ponton máig érő. tanúság és tanulság: >

„Mit mondjunk, hogyha számon kérik, mért nem jött utánunk a zöm; s mért zúdult ránk, emberi ösvény csapóira, bosszú-özön.

Felelhetne egy Földrész sorsa.

Jaj, nem így vártunk, jelelet!

Nem hallgattál a költőidre,

Európa: moshadd kezedet“.

A költő őrszerepe itt a költészet számonkérő funkciójává tágul! Amikor Győry azt mondja: „vallom: nem magunk s nemcsak népünk akartuk, többre készülődtünk“, akkor ez az adottsági regionalizmus teljes felszámolása. És ez a mondata: „Én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém“: a világszolidaritás, a világaggodalom ölelő hangja és gesztusa. Az emberiség anyanyelve, ahogy azt csak egy kis nép és peremcsoport költője — önmaga adottságát a legszélesebben értelmezve és tágítva — mondhatja és vállalhatja. És ezt a hangot, ezt a világmagatartást kell ma továbbadni és továbbmondani. Ezt akarja, mondja és célozza Tőzsér mondata: „Anyánk képén a világ a ráma“.

Anyánk van veszélyben, a világ van veszélyben! Kép és ráma együtt és egyszerre! A helyzet a tegnapinál veszélyesebb, pusztítóbb és kegyetlenebb. Az atomnihilizmus nem ismer felelősséget és ezzel a költő szava, hangja, kiállása és felelőssége méreten túlra duzzad. A költő őrhelyén vészharangot kongat, a vers ríme, ritmusa, a hang hőfoka világot felverőn jelzi és sikoltja a veszélyt. A költő szava e vártán érdesre, rekedtre keményedik. „Körtáncba népek!“: ez az intonálás itt és most címet téveszt. Ez megfelelhetett Mécs László tegnapi idillikus harangkongatásának, de ezt az attitűdöt — „Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom tánca... gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűző tavasz-láncba... Atkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba“ — ezt a hangvételt ma, majd negyven év múlva, megismételni nem lehet: az átkozottak ma, az utánam özönvíz-felelőtlenségével, világot készülnek robbantani.

Anyánk képét ma nem szépítő, nagyító, éltető és megtartó ráma keretezi, de gonosz világ zsarolja, abrincsolja: az atomfasizmus, az atomiperializmus. Ez a keret: bilincs, hóhérkötél és halál. Anyánkat akarják megfojtani, a világot akarják elpusztítani. Anyánk képét a világgal éltető valósággá a költő keretezte, és így a rávert bilincset is neki kell segíteni leverni, szétverni. Ez az ő legszemélyesebb ügye, ez az ő leg kollektívabb tette! Az atomfasizmus legpredesz- tináltabb és legigazoltabb ellenszere: a költészet! Anyánk képét igaz világnak kell