Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - HAGYOMÁNYAINK - SÁNDOR LÁSZLÓ: Néhány tollvonás Berkó Sándor írói és emberi arcképéhez

írta utolsó tábori lapját. Akkor már javában folyt a fasiszta hordák orvtámadása a majdnem teljesen felkészületlen Szovjetország ellen. Soraiból fáradtság, lehangoltság és valami végzetes dolognak az előérzete csendült ki. Olyan fiatal volt még, alig huszonnégy éves mindössze! S mégis ... tele volt pesszimizmussal. Az élet nem kényeztette el, több arculcsapást kapott tőle, mint simogatást, s mégis nehezen viselte el a sok megaláztatást, a nehéz fizikai munkát, megbolydult élete megsokasodott gondját-baját. „Nagyon-nagyon keveset dolgozom

— írta költői munkásságára utalva —, szorongva figyelem a körülöttem kavargó eseményeket s egy kicsit — őszintén szólva — pesszimista vagyok: közel egy esztendeje lesz már, hogy az enyéimet nem láthattam, sőt bajtársaimon kívül jóformán egyetlen élőlényt sem láttam, amióta a Kárpátok között .nyaralok“.

E lapjára küldött válaszomban szolidaritásomról írtam és kifejtettem nézeteimet az állapotokról és azokról az okokról, amelyek őt ilyen sanyarú helyzetbe sodorták. Bíztattam, ne csüggedjen, majd csak megvirrad. Mély együttérzésemet kifejező soraimat azonban már nem kapta meg: a munkaszázad nyilas beállítottságú cenzora elkobozta és eljuttatta az illetékes nyomozó hatóságokhoz. Állásfoglalásomért röviddel később a debreceni királyi ügyészség előtt kellett felelnem. Az eset után Berkó Sándortól többé — sajnos — egy sornyi írást sem kaptam. A cenzor nyilván elsüllyesztette valamennyi hozzám intézett levelét.

*

Megismerkedésünk körülményeire ma már pontosan nem emlékszem. Negyedikes gimnazista volt, amikor 1934 tavaszán a csehszlovákiai haladó középiskolás diákság folyóirata, a Losoncon megjelenő Indulás közölte egyik rövidke elbeszélését, a Karácsonyi ajándékot. Én mint a szerkesztő bizottság tagja, emlékezetem szerint a lap „szerkesztőségében“ ismerkedtem meg vele: valamelyik szerkesztő bizottsági tag lakásán, vagy a Nagybég utca gömbakácai alatt sétálva avagy talán a losonci liget egyik árnyas zugában. A lapnak ugyanis nem volt szilárd anyagi bázisa s így természetesen helyisége sem. Ezért a szerkesztő bizottság ott „ült össze“ és „tartotta“ fogadó óráit, ahol éppen alkalom adódott rá.

Berkó talán másfél évvel később jelentkezett első verseivel. Meglepett, milyen sokat fejlődött kissé naiv és szentimentális prózai írása óta. Versei már akkor, 1935 végén, 1936 elején, mentesek voltak a kezdő írók sztereotip fogyatékosságaitól. Megkapott költői nyelvének színessége, mondanivalójának gondolati mélysége és meleg embersége, a versek formai szépsége, gondos ötvözöttsége.

Az Indulás 1934 nyarán bekövetkezett kényszerű megszűnése után a haladó diákság Csehszlovákiában fórum nélkül maradt, s így Berkó versei nem kaphattak publicitást. Amikor a 30-as évek derekán Gaál Gábor felkérésére vállaltam a Korunk csehszlovákiai képviseletét, Gaál ösztönzésére igyekeztem új munkatársakat tömöríteni a lap köré. Felszólítottam Berkót is, adjon verset a Korunk részére. Eleinte vonakodott. A Korunknak általában igen nagy volt a tekintélye, ő is felnézett rá, s félt a visszautasítástól 1936 végén azonban — VI. gimnazista korában — végre kötélnek állt. Mily nagy volt az öröme azután, amikor a folyóirat 1937. évi első számában napvilágot látott Vers az öreg napszámosról című verse, méghozzá egy sereg beérkezett költő (Bárd Oszkár, Forbáth Imre, Gereblyés László, Korvin Sándor és mások) közös ciklusában! Büszke volt rá, hogy a haladó írók elismerten legszínvonalasabb vezető folyóirata avatta költővé. Ezt követően aztán elég gyakran szerepelt a Korunk, s később a Moravská