Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban
ruháit viseli, de e köntös alatt megint csak kispolgári értelmiségi bújik meg. Az ilyen mű aztán természetesen nem is találhat visszhangra a nép, az olvasók széles rétegeiben. Érdemes volna e szemszögből megvizsgálni modern irodalmunkat, azokat a műveket, amelyek visszhangra találtak a nép, az olvasók széles rétegeiben, és kiderülne, minél közelebb áll a művész a néphez és életéhez, annál magasabb művészi színvonalat ér el. Ezt a gondolatot Nejedlý már régen kimondta. Igazolhatjuk Hašek, Olbracht, Majerová, Jilemnický, Pujmanová, Glazarová, Kratochvil és legfiatalabb íróink művein is. De ez nemcsak a prózára érvényes, hanem a költészetre, sőt maga módján a leg- meghittebb lírára is. A szubjektivizmus átka, amelyről szóltam, jellemzőn megmutatkozik a „belső meg- hasonlás“ bomladozó, kispolgári individualista pszichológiájában, amelyet egyes emberek elméletileg valami különleges mélyértelműség jegyeként, a modern költészet igazi forrásaként igyekeznek feltüntetni. Ugyanakkor a dolgozó emberek millióinak életérzésében, teremtő történelmi derűlátásukban, amely szocialista meggyőződésükből és a szocialista társadalom alkotó erejének társas tudatából fakad, csupán valamiféle nem eléggé mélyen gondolkozó emberi lények konvencionális indulatát látják. Ezek a nép felett álló arisztokrata kételkedők egyszer azonban szörnyen elpirulnak majd, ha egy idő múlva (mégpedig nemsokára, mert a jelenkori történet szédítő sebességgel halad előre) megvonják munkájuk mérlegét és gondolkodóba esnek azon, mennyire járult hozzá abajgatásuk a szocializmus és a nemzetek közötti béke győzelméért vívott legnagyobb történelmi küzdelem idején ahhoz, hogy az emberek valóban boldogabbak legyenek e világon. Akkor majd maguk rájönnek, hogy ez az ő „belső meghasonlásuk“ tulajdonképpen ama emberek jellegzetes belső meghasonlottsága, akikről Marx azt mondta, hogy mint pl. Proudhon tulajdonképpen „egyfelőlből“ és „másfelőlből“ tevődnek össze és ez a meghasonlottságuk történelmileg nagyon is múlandó jellegű, „a kispolgár belsejének meghasonlása“. Aki dicsfénnyel akarja övezni ezt a meghasonlást, tulajdonképpen elméletileg mentegetni törekszik a kispolgári kétséget, halódást és bomlást. Ez egyike azoknak az irányzatoknak, amelyek nemcsak eszmeileg ártanak szerfölött új irodalmunknak, hanem művészi színvonalát is csökkentik. Ezek a teoretikusok végre megérthetnék, a párt sohasem engedi, hogy például a művészet hatása aláássa a szocialista célkitűzések megvalósíthatóságába vetett hitet, a szó szoros értelmében óriási forradalmi változásokba vetett meggyőződést, hogy nihilista hangulatokat, a kispolgári szubjektivista kétség és depresszió szellemét terjessze. Itt felmerül a kérdés, hogy szabaduljunk meg ettől a szubjektivista kárhozattól, amelynek történelmi jelentőségéről a művészet fejlődésében oly bölcsen szólt egykor régen Goethe? Természetesen nagy tévedés volna, ha orvosságként dogmatikus módon könyvbéli ismereteket írnánk elő. „Nemcsak elméletileg, de nagy élettapasztalatok alapján is“, mondta Hruscsov elvtárs a XXI-ik kongresszuson, „elsajátítottuk a tudományos kommunizmus ama mélységes igazságát, hogy az élet feltételeinek és az emberek nézeteinek megváltoztatásában döntő szerepe van a forradalmi gyakorlatnak. A nevelés legjobb iskolája, a legszigorúbb tanító az élet, a mi szovjet valóságunk. A kommunista elveknek csupán könyvekből szerzett, a gyakorlattól elszakadt ismerete semmire sem való.“ A XXI. kongresszusnak ezekre a kérdésekre vonatkozó anyagát olvasva látjuk, hogy minden megnyilatkozást egyetlen alapgondolat hat át, mégpedig az, hogy a kultúra, az irodalom és a művészet csak akkor teljesítheti nagy átformáló társadalmi küldetését, ha a marxizmus-leninizmus világos eszmei pozícióin áll, ha egybeforr a nép életével és a kommunista párt politikájával. Az író, amint azt a XXI. kongresszuson Szuszlov elvtárs mondta, csak akkor tesz szert nagy művészi erőre, ha tevékenyen részt vesz népe életében, a legigazságosabb, a legemberségesebb rend — a kommunizmus építésében. Ezért — ki az örökös meddő értelmiségi viták légköréből, ki az életbe, hogy aktív részesei legyünk! Oly szépen mondja Lenin: „Aki csak néz, mindent másnak lát, mint amilyen a valóságban.“
