Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban
Mindez azt mutatja, hogy nem Leíebvre-kitalálta abszrakt fogalom, sem pedig valamiféle egyéniség vagy állami apparátus nem vetette fel és nem idézte elő a szocialista realizmus irodalmi áramlatát, hanem az a történelmi fejlődés belső logikájából született meg. E kérdésekkel nálunk már foglalkozott Vladimír Dostál elvtárs vitába szállván mind Kott professzorral, mind Toeplitz-cel. Nem véletlen, hogy a különféle revizionisták, közéjük számítva az amerikai polgári szlávistákat is, elsősorban a szovjet irodalomba kötöttek bele és inkább handaban- dázásuk, mint érveik erejével igyekeztek érvényt szerezni annak az elméletüknek, hogy a szovjet irodalom fejlődésében az utolsó húsz év alatt fokozatos hanyatlás állt be. Ily módon becsmérlik azt az irodalmat, amely világszerte millió és millió hálás olvasót szerzett, mivel humanista módon következetesen védelmezi az egyszerű és elnyomott dolgos emberek érdekeit, fáradhatatlanul küzd a béke és a nemzetek közötti barátság ügyéért s olvasóit büszke emberi meg nem alkuvással, azzal a meggyőződéssel tölti el, hogy az emberiség ragyogó jövője igenis megvalósítható. Becsmérlőinek módszere kevés különbséggel abban áll, hogy sommásan általános érvényűek- nek tüntetik fel az egyedi hibákat és tévedéseket, s célzatosan nem veszik figyelembe a szovjet írók igazi sikereit. Emellett bebizonyosodott, hogy ezek a gyalázók tulajdonképpen nem is ismerik a szovjet irodalmat. EMPÍKIA AZ IDEOLÓGIA ELLEN? A mü gondolati oldala jelentőségének, vagyis az adott társadalom ismeretének, a hozzá való kapcsolatoknak, az illető kor ismeretének lekicsinylése kényszerűen vak empirizmushoz, az élettapasztalatok és életbeli tények egyoldalú empirista hangsúlyozásához vezet. Ezzel az irányzattal is találkoztunk a Literárni Noviny hasábjain a „tények minde- nekfölötti tekintélyének“ elméletében, amelyet szembeállítottak az ideológiával. Ennek az empirista elméletnek a hívei elfelejtik, hogy ezernyi megcáfolhatatlan tényből egyetlen nagy hazugság eszkábálható össze. Hadd világítom meg ezt egy hasonlattal: Meglátogathatjuk például a világ bármelyik országát, sok kilométernyi filmszalagra ezer és ezer képet vehetünk fel, amelyek mindegyike az élet valódi, megcáfolhatatlan tényeit tükrözi, az eredmény mégis valótlanság, az élet torzított, sőt hazug fiimképe lesz. Ahhoz, hogy igaz filmet alkossunk, az illető ország életének igaz művészi képét, nem elég, ha csupán ténytől tényig járunk, tapasztalattól tapasztalatig, nem, ehhez az is kell, hogy ismerjük a szóbanforgó országnak és népének történetét, társadalmi és politikai rendjét, fejlettségének történelmi fokát, egyszóval egész társadalmi életének lényegére kell tapintanunk. Erre gondolt Novotný elvtárs is, midőn az Iparpalotában nemrég megtartott aktíván bírálta a munkásosztály és pártja ellen irányuló, eszmeileg elhibázott, leplezett támadó célzásokat, amelyekkel egyesek cikkeikben, könyveikben, filmeikben és színdarabjaikban az emberek tudatára próbáltak hatni. Módszerük titka éppen a tényekkel való efféle hamis játék, a lényeges és a lényegtelen, a tipikus és az esetleges felcserélése. Ezért a műalkotás igazságának megítélése során az is fontos, kicsoda, milyen személyiség és milyen ideológia szemszögéből látta a valóságot. Nem elég tehát, hogy éles értelemmel ügyeljük az élet tényeit, hanem igaz világnézet, igaz ideológia is kell, amely képes megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, a születőt a halódótól, nem kicsinyli le az egyelőre még gyönge csíráit az újnak és nem értékeli túl a régit, mert egyelőre még hatalmas: valóban mozgásban, változásaik folyamában látja meg a dolgokat, mivel éppen ebben rejlik az élet igazsága. Az olcsó értelmiségi szkepticizmus, mint Lenin rámutat, gyakran éppen az új csíráinak lekicsinylésében, az élet igazságának empirikus értelmezésében gyökeredzik. Az efféle empirikus egyoldalúság különösképpen a nagy forradalmi változások idején nagy művészeket is tévútra vezethet. Ez történt meg olyan nagy művésszel is mint Gorkij. Štoll elvtárs ezzel kapcsolatban idézte Lenin és Gorkij levélváltását, amely — mint hangsúlyozta — bölcseletileg főleg azért érdekes számunkra, mert ismét azzal a kérdéssel találkozunk benne, igazan látja-e a művész az életet a történelmi fordulat perceiben. Lenin e pillanatokban az új csíráit látta meg, Gorkij látását eltakarták a régi bomladozó tünetei. Gorkij, akit siránkozó, pánikba eső polgári és kispolgári
