Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban
legmélyebb forrása, pátoszunk forrása. A kommunistának nincs szüksége arra, hogy most győzzék meg a szovjet hétéves terv sikerei, statisztikai számadatok, a rakéta- technika nagyszrű eredményei. A kommunista meggyőződése szilárd kellett hogy legyen akkor is, amikor ilyen érvek nem léteztek, sőt, amikor fájó kudarcok érték. * # * A művészet és az ideológia viszonyának zavaros értelmezése különösen abban nyilvánul meg, hogy becsmérli az ideológia jelentőségét a művészi alkotásban. Jaroslav Pokorný elvtárs a „Divadlo“ (Színház) című folyóirat 1958. évi 7-ik számában azon elmélkedik, helyes-e azt követelni, hogy a drámaíró legyen egyben filozófus, gondolkodó is. Elveti e követelményt s szó szerint így ír: „Nincs károsabb, mintha az követeljük a drámaírótól, hogy világos bölcseleti képet alkosson magának, és ezt tolmácsolja, fordítsa le a művészet nyelvére: ez csupán a régi tézisesség új változata lenne.“ Ugyan elvtársak, hát csak ez a tézises, illusztratív módszer az egyetlen, amely kifejezésre juttatja a művész gondolkozó szellemét művében? Vajon ez a rossz tézises módszer, amely nemcsak rossz vagy éretlen művészre, hanem egyben rossz vagy éretlen gondolkodóra is vall, volna az egyetlen módszer, hogy egybekapcsoljuk az ideológiát a művészettel? A hazai- és a világirodalom, a szovjet dráma pl. nem szolgáltat elég bizonyítékot arra, hogy a tudományos marxista- leninista világnézettel felvértezett gondolkodóképesség felszabadítja, erősíti a művészi tehetséget, az élet sokkal mélyrehatóbb, tüzetesebb ismeretét teszi lehetővé, s fokozza a világos, igaz művészi meglátás képességét, a mű művészi színvonalát? Minél világosabban lát a művész ideológiailag, bölcseletileg, politikailag, minél mélyrehatóbban ismeri önmagát, a társadalmat és századát, annál kevesebb tézisesség lesz művében. A gondolat tisztasága a művészi forma tisztaságát hozza magával. Minél kevésbé ismeri a művész az ideológiát, annál inkább akadályozza munkájában, annál inkább vegyül idegen elemként alkotó, művészi gondolatmenetébe. A sematizmussal terhes műalkotások gyöngesége — melyekből lólábként lógnak ki az ideológiai tézisek — nem abban van, hogy az ideológia árt nekik, hanem abban, hogy a szerző (természetesen tehetséges szerzőre gondolok) ezt az ideológiát nem sajátította el, elárulja ideológiai éretlenségét. Nem a mi marxista, szigorúan tudományos ideológiánk, hanem felületes ismerete, az elégtelen szocialista meggyőződés árt a műalkotásnak, üti rá a sematizmus, tézisesség, hamis pátosz, művészi valótlanság bélyegét. Szocialista művészetünk felvirágoztatásához semmi esetre sem járulunk hozzá tehát azzal, ha tagadjuk, vagy lekicsinyeljük az ideológiának, a művész gondolkodó erejének jelentőségét, hanem csakis akkor, ha e tényezőket egyre inkább hangisúlyozzuk, miközben természetesen nem képzeljük, hogy helyettesíthetnék a művészi tehetséget. Arról van szó, hogy a forradalmi munkásosztály társadalmi tudata eszmei anyanyelvűnkké váljon, amint azzá vált a szocialista hazai és világirodalom, kultúra minden nagy úttörője számára. Ezzel kapcsolatban el kell gondolkoznunk a szocialista realizmus létrejöttének revizionista magyarázata fölött. Az elterjedt revizionista babonák egyike a szocialista realizmus úgynevezett „szeplős fogantatásáról“ szóló állítás volt, amely szerint Sztálin adminisztratív paranccsal hozta világra, így akarva megteremteni saját udvari művészetét és megszabadulni az ún. forradalmi művészettől. E legenda szerint Zsda- novnak és Gorkijnak a sztálini parancsok végrehajtóinak szerepe jutott. E legenda szerzője, Toeplitz lengyel kritikus és revizionista hívei nevetséges helyzetbe kerültek babonájukkal. A személyi kultusz ellen küzdő harcosoknak tüntették fel magukat, de vele együtt a szocialista realizmust is sírba akarták tenni, mondván, hogy a művészetre gyakorolt bürokratikus nyomás szüleménye. Henri Lefebvre francia revizonista kissé agyafúrtabb magyarázattal próbálkozott. Az apriori megadott tézis nyomásának elméletét találta ki. Ha ezeket az elméleteket egybe vetjük a valósággal, nem győzünk csodálkozni, hogyan lehetséges, hogy egy személyes parancs, adminisztratív intézkedés vagy elvont tézis oly hatalmas művészeti áramlatot hoztak létre, amilyet ma a szocialista realizmus jelent csak az irodalomtörténészek számára is. A dolgok logikája ez elméletek kitalálói ellen fordul.
