Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - FIGYELŐ - DOBOS LÁSZLÓ: A megszállott — Kónya J. új regénye
ne.“ — így írni a kenyérről, ehhez nem elég a művészi rang, ehhez nagyon, de nagyon tudni kell, mi az éhség. De nem csak a maga éhkórsággal vert sorsáról tud így írni, hanem villanásnyi, remek karcolataiban, novellavázlataiban egész galériáját vonultatja fel a hozzá hasonló, vagy még mélyebbre taszított embertársainak. Az utolsó falat kenyerét is megosztó munkás, a látástól vakulá- sig robotoló mosónő, Zapoticki, a postás, az utca szeretett családtagja, a négyéves éhes Csöpi, a zsemlét kincsnek tartó proletárgyerek, a lecsúszott hivatalnok, az agyongyőtötrt pincér, a „köpködő“ és a legényszállás alakjainak néhány vonással megrajzolt, impresszionista színhatásokra emlékeztető, tökéletes vázlata — összességében, ha nem is teljes egészében, de elénk vetíti a kort, felidézi nyomott atmoszféráját, és ítél. Természetes, hogy a legtöbbet a szabók életéről tudjuk meg. Kötetekért beszél például a Józsi, a női szabó című fejezet vagy a Műhely, A szabóinas és a Szabóság és irodalom című írás. Sajnos, ilyen aránylag rövid méltatás keretében lehetetlen kü- lön-külön foglalkozni ezekkel a kis karcolatokkal, pedig megérdemelnék a részletezést, a mélyebb elemzést, nemcsak azért, mert művészi megfogalmazásuk többnyire kibírja a legszigorúbb kritikát is, hanem azért is, mivel ez az irodalmi zsáner sajnálatos módon majdnem teljesen kiveszett hazai magyar irodalmunkból és jó, nagyon szükséges volna feleleveníteni. Szabó Béla új könyve nem ad teljes korképet, de ez nem is volt célja. Művészi rangú bepillantás egy író és irodalmunk életébe, különböző emberi sorsokba, a múlt polgári világába. Céltudatos, világos és harcos állásfoglalás, amely az emberiesség pártján szembeszegül az embertelenséget jelentő kapitalizmussal és fasizmussal, — s ez nagyon megbecsülendő, igen sokat jelentő ajándék. Kár, hogy a szerző egyes helyeken, még ettől is többre törekedve, néhány sorba zsúfoltan, művészileg kevésbé hatásosan ír a világpolitika zajló eseményeiről. Ez azonban mit sem változtat azon a véleményünkön, hogy Az élet peremén Szabó Béla újabb győzelme a Menyasszony után. így jutott el Szabó Béla, az ember új rendünkben az élet pereméről annak forgatagába, és Szabó Béla, az író prózairodalmunk élére. Elvárjuk, hogy ez a jövőben mai tárgyú művekben is kifejezésre jusson! A megszállott (Kónya József regénye) 1957 egyik őszi délutánján benn ültem a rádió magyar szerkesztőségében, mikor az egyik szerkesztő-költő azt kérdezte tőlem: „Akarod-e hallani, hogy vélekedik rólad egy író, akinek megbíráltad a könyvét?“ Akarom — válaszoltam. Néhány pillanat múlva a magnetofon szalagról beszélni kezdett Kónya József, akinek „Dalol a Tátra“ c. művéről az év októberében kritikát írtam. Amit Kónya József mondott rólam, illetve írásomról, nem volt se hízelgő, se kedvet lobbantó, még csak távolról sem hasonlított az írói szentbeszédhez. Vastaghangú mos- datás, sértődött méltatlankodás volt ez érvek híján, aminek a lényege egy mondatban ennyi: kritikusok voltak, lesznek, jönnek és mennek, de az író marad. Gorombán fogalmazva: a kritikus ugat, az író ír. Nem szemrehányásképpen mondtam ezt el, mert azt tartom, hogy többet ér a durva őszinteség, mint a kedveskedő és hízelgő talpvakarás. De tulajdonképpen most nem is ez a fontos, hanem néhány írónk Kónya József által kimondott véleménye a kritikáról. Tehát az író és a kritika, illetve kritikus viszonya. Sajnos, nálunk lassan írói magatartássá erősödik az a felfogás, mely szerint „a kritikus elmondja a magáét és minden megy tovább a maga útján.“ Az okfejtés hosszúra nyúlna: magyarázgathatnánk, mentegethetnénk, de az okoskodás mindenképpen egy pont felé irányul, adjunk nevet e magatartásnak. A bíráló szó figyelmen kívül hagyását és ignorálását nem lehet másnak keresztelni mint önámításnak, ön- mentegetésnek, vagy ha úgy tetszik, öntömjénezésnek. Más szóval: önmagam nagy-nagy szeretetének és módfeletti megbecsülésének: „Én vagyok a fehér folt a kritikusoktól feketére csúfított irodalmi szentélyben.“ Ez pedig a kezdő és fiatal irodalomra nagy istenverés, amit nem lehet másnak minősíteni, mint érzéstelenített kritikai érzéknek. Irodalmi nagyothallásnak, ahol a „hó" helyett is „jót" ért a megszólított. A hangosan mondott szó még korántsem jelent érvelést. Éppen ezért a kritikával szemben való méltatlankodás érvek híján csak nyelvöltögetés lehet. Eszem ágában sincs a kritikát mentegetni: ha megérdemli, ám vessünk rá követ. De csak úgy és akkor, ha ellenszenvünk nemcsak indulatoskodni, hanem bizonyítani is tud. Márpedig a kritikával szem
