Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - HAGYOMÁNYAINK - BOTKA FERENC: Egy elfelejtett Bezruč-fordítás
másutt is, viszont a torony minden szempontból kiválóan alkalmas műterem céljaira ... Tanácsos (elgondolkozik a nehéz problémán): Műterem... (Közben az órájára pillant és megállapítja, hogy közeleg a dél, amikor minden valamirevaló korcsmában friss csapolás van): Nna, majd meglátjuk... (Hirtelen eszébe jut még valami): Hanem, khm, khm... mondja csak, aztán mit akarnak ott csinálni az urak abban a... izé... műteremben? Mi? He? Halász-Hradil (ettől a kérdéstől végképp megrökönyödve): Mit akarunk? Hát festeni akarunk, természetesen... Tanácsos (gyanakodva, de azért még joviálisán): Föstögetni? Pingálni?... Halász-Hradil (mindenbe beleegyezően): Pingálni. Tanácsos (felemeli a mutatóujját): Aztán mit akarnak pingálni az urak? (Megértőén): Szép tájképeket, he? Csinos csendéleteket, mi? Halász-Hradil: Azt is. Tájképeket, csendéleteket, aktokat... Tanácsos (felhördülve): Micsodákat? Aktokat? Halász-Hradil (megütközve): Na igen... festeni meg rajzolni... Tanácsos (m. f.): Aktokat? Pucér nőket? Mindenféle meztelen dámákat, szemérmetlen nőszemélyeket, szégyentelen frajlákat? Halász-Hradil: Dehát... Tanácsos (bömbölve): Hát abból nem esznek az urak! Ilyen erkölcstelenséget a város kellős közepén nem tűrök! Nem adom a tornyot! Punktum! (Kirohan.) Eddig a jelenet. A bástyatorony azonban, hála Halász-Hradil évekig tartó kitartásának, 1909-ben, pontosan 50 évvel ezelőtt, szénraktárból mégis műteremmé és műemlékké lépett elő, s ezzel egyidejűleg megindult Kassa képzőművészeti fellendülése is. A kortársak és tanítványok köre kibővült, s ebben az időben a rendszeres kiállítók között már ott szerepel Lengyel Reinfusz, Kőváry, Csordák és Kontuly is. Lapozgatok a naplóban: a következő oldalak a szolnoki művésztelep három éves ösztöndíjáról mesélnek, majd négy évre szóló meghívás szólítja a művészt a világhírű pesti Benczúr mester-iskolába. És — lapozgatok a naplóban, nem a művész, hanem az ember naplójában — Halász-Hradil talán ezekben az években érte el bölcs emberi filozófiájának azt a magaslatát, amely életének, művészetének ezután már mindig hű társa lett: „A szeretet emlékezése sokszor megfogja a szívemet, hiszen olyan sok-sok szép adódott életemben, — s ha szegény is voltam, a lelkemben sok-sok gazdagságot rejtettem el, amely életem végéig velem maradt.“ Benczúr Gyula barátságát, elismerését végtelenül sokra tartotta. A tervbevett négy évből mindössze egy kurta esztendőt sikerült a mesteriskolán töltenie — Szarajevóban fegyverek dördültek, Berlin vért kíván Bécs becsületéért, — Halász- Hradil hadba vonult. Mégis a Benczúr-iskolában eltöltött néhány hónaphoz fűződik egyik legnagyobb művészi felismerése: „A portré nem egyéb, mint a lényeg kihangsulyozása, és mint ilyen, több, mint a fénykép, mert éppen a jellegzetest emeli ki. De ki szereti magát olyannak látni, amilyen, hiszen a kendőzés éppen arra szolgál, hogy elfedje azt, ami nem tetszetős. Fájó, lelket mardosó a közönség meg nem értése. Milyen nehéz megértetni a közönséggel, hogy abszolút művészet nincs, mint ahogy abszolút szép sincsen, mert az egyének és korok szerint változik.“ Halász-Hradil a mozgósítás első napjaitól kezdve végigszolgálja az első világ- hábarút. Ekkoriban már olyan neves művész, hogy a haditudósítókhoz osztják
