Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - DISPUTA - TURCZEL LAJOS: Költészetünk helyzete és problémái
újítónak lenni a szó művészetének terén“. Beszédének egy másik helyén Fegyin megint csak ezt mondja: „Az új élményanyag szétfeszíti az irodalmi forma régi kereteit, új öltözetet követel a maga számára. Az újítás kérdését nem lehet elavultnak tekinteni. Éppen ellenkezőleg — soha sem kerülhet le az írói munka napirendjéről". A felvetett kérdés egyébként ma Eurőpaszerte ismert és aktuális. Modernség és tradicionalizmus néven vita tárgyát képezi a népi demokratikus országokban és a kapitalista országok haladó irodalmaiban is. A magyarországi irodalmi lapokban, az Élet és Irodalomban és a Kortársban a múlt évben az idén hónapokon keresztül folyt ez a vita. A Nagyvilág olvasói Charles Dobzynski francia kommunista költő tanulmánya1) révén ízelítőt kaptak a kérdés francia vitaanyagából is. Költészetünk problémáiról tárgyalva mi sem mellőzhetjük el az újítás kérdését. Két szempontból is szükséges, hogy beszéljünk róla. Egyrészt azért, mert gyakran tapasztaljuk, hogy nálunk sokan nincsenek tisztában e vitakérdés alaptételeinek: a modernségnek és tradicionalizmusnak a fogalmával. Másrészt azért, mert az újítás kérdése már nálunk sem teljesen elméleti kérdés/. Költői hitvallások vagy költői gyakorlat formájában immár gyakorlati kérdéssé kezd válni. Tisztázzuk először — legalább vázlatosan — a modernség és tradicionalizmus fogalmát. A modernség vagy korszerűség a művészeteknek, így az irodalomnak a viszonylatában is az adott kor haladó tendenciáival való azonosulást, együtthaladást és az ennek megfelelő, újszerű kifejezésre való törekvést jelenti. Ez a modernség átfogó, általános értelmezése. A modernség elsősorban eszmei, s csak másodsorban: az eszmei magatartástól determináltan formai magatartás. A társadalmi fejlődés elmúlt fázisaiban beszélhetünk teljesen modern és részben modern művészi áramlatokról és egyéniségekről. Teljesen modern, sőt a kora átlag modernségén túlmutató volt Petőfi. Viszont a XVIIII. század végén nem volt modern például a romantikus francia író, Chateaubriand, mert a romanticizmus újszerű formakincsét visszaható erővel, a feudalizmus érdekében használta fel. A szocialista társadalomban a művészi modernségnek elengedhetetlen alapja a szocializmussal való világnézeti azonosulás. A szocialista költőnek azonban a művészi forma értelmében nem kell okvetlenül modernnek lennie. Lehet tradicionalista is, aki azt vallja, hogy a szocialista valóságot az előző klasszikus költői nemzedékek által kialakított formai eszközökkel is ki lehet korszerűen fejezni. Amint látjuk, a tradicionalizmus a vitakérdésünkben teljesen formai, formai-alkotási probléma. Ez tehát lényegében a modernség és tradicionalizmus kérdése. A kérdést azzal szokták összezavarni, hogy modernség helyett modernizmust mondanak vagy értenek. A modernizmus pedig nem az a fogalom, mint a modernség. A modernizmus meghatározására vegyük kölcsön Bóka László találó definícióját1): „A modernizmus azoknak a legújabbkori s zömmel polgári művészeti irányzatoknak gyűjtőneve, melyek a művészet megújhodását nem a társadalmi fejlődésből következő s azt elősegítő új eszmék kifejezésén át akarják megvalósítani, hanem pusztán formai újítással s bizarr vagy bomlott formák öncélú szenzációjával akarják a művészi fejlődés látszatátkelteni.“ A modernség és modernizmus összekeverésére az ad alkalmat, hogy manapság sok forma-kereső, újító költő nyúl segítségért a polgári művészeti irányzatokhoz, a különböző izmusokhoz, elsősorban a szürrealizmushoz. Vajon élhet-e az újító szocialista költő ezzel a lehetőséggel ? E kérdés magyarországi felvetői közül sokan József Attilára hivatkoznak, akinek a művészi fejlődésében kétségtelenül szerepet játszott a szürrealizmus és az expresszionizmus is. Voltak akik József Attila példájából olyan abszurd következtetéseket vontak le, hogy minden modernségre törő szocialista költőnek szükségszerűen végig kell haladnia az izmusok útján. A szocialista költőnek természetesen nincs arra szüksége, hogy költői gyakorlatként végig próbálja az izmusokat, és a költészet múltjának egyéb extrém kifejezési módozatait. Arra azonban igenis szüksége van, hogy alaposan megismerje a múltját annak 1) Charles Dobzynski: Ojító törekvések a francia költészetben, Nagyvilág, 1958. 2., 3. szám. i) Bóka László: Modernség, modernizmus, kritika. Élet és Irodalom, 1959. 28. sz.
