Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - GÁLY OLGA: Szobor ha lennék (Vers)

nem tudok visszaemlékezni rá, hogy kerékpárt láttam volna a közelben, valahol. Rólam is említést tesznek a lapok, általában igen elismerő, udvarias formában. Az egyik például azt írja: Egy ismert nevű külföldi diplomata volt tanúja a tragédia utolsó pillanatainak, aki haladék nélkül értesítette az illetékes hatóságot. Neki köszönhető, hogy Maurice Valón kilétét késedelem nélkül megállapíthattuk s a tetemet átadhattuk a gyászoló családnak.

Rövidesen megkezdődnek a konferencia közvetlen előkészületei. Még ma megbeszélésem van a miniszterrel. Ezek a napok majd elhalványítják bennem a tegnapi szomorú epizódot, amely — amint már az előbb említettem — semmi vonatkozásban sincs azokkal a közérdekű politikai mondanivalókkal, amelyek majd visszaemlékezéseimben szerepelnek.

Sötét utcán ha járok, néha félek. Mintha elfelejtett volna felnőni a lélek, gyermekmódon lesek körül szorongva. Az éjben mintha furcsa kórus zsongna: „Ne higgy neki, csak tolvaja a szónak, ezer lakattal őrzött szépnek, jónak nem táltosa, nem felkent papja ő. Nyomát behordja szél, elmossa az idő.“

Táltosa nem lettem, tolvaja sem vagyok a szónak, amit anyám rám hagyott. Csak tisztelem. Talán suta és lompos. De éltető, mint forrásvíz, és fontos, hőgy érteni tudjon belőle, ki hallja, s akihez szól, a magáénak vallja.

A szó, mely gyakran botladozott, nem

mert,

hitet tegyen, hogy szeretem az embert.

Szobor ha lennék, zord márványba

vésve,

kinek szeme múltba s jövőbe nézne, merev mosollyal adózva a mának, míg vállára fáradt madarak szállnak pihenni röptük véges végtelenjét, szobor ha lennék, akkor is szeretnék.

S szoborajkamról feltörne az ének, a tiszta szó az élet emberéhez.

Szobor ha lennék