Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - JAROMIR TOMEČEK: Fivérek (Elbeszélés)

— Itt van a másik bolondsága, az új földek. Az Andris egyszerre csak rájön, hogy kevés a föld, hogy a fene enné meg ott, ahol van. Megbolondította még a kubikos Balogot is: hurrá, nekiláttak csatornákat ásni, vizeket lecsapolni, és vitték magukkal a többieket is. Én éppen nyárfákat vágattam ki a szigeteken, minden munkáskézre szükségem volt, a favágás ráadásul keresetnek sem megvetendő — csakhogy az elnök elvtárs kitalálta, hogy fontosabbak a csatornák.

— Fontosabbak is! — erősítgette Ilona; a férfi rápillantott, de nem válaszolt, fújta tovább a magáét:

— Most meg idemászik a Duna partjára. Ügymond, ez a föld magasabban fekszik és öt esztendeje nem öntötte el a víz. Rávette a tagokat, hogy erősítsék meg a Balog-gátat. Én csak azt mondom, nem lesz ennek jó vége. Még maga is meglátja. A szövetkezetiek torkig vannak a sok újdonságai. Ha aztán összedől az egész, mint a kártyavár, vége a Varga Andrisnak, kutya sem vakkant utána. Ekkora nagy darab kukoricás! Mennyi fáradság van benne! Van fogalma róla, hogy milyen nehéz felszántani az árterületet?!

— Nekem ugyan hiába beszél. Egyszer meg kell változnia a falunak is, előbbre kell lépnie. András éppen ezt akarja, előbbre akarja vinni a falut. Nem fél a kockázattól, nem riasztja vissza, hogy esetleg kudarcot vall. Az emberek többsége meg nehezen fordul új irányba, ragaszkodik a megszokotthoz, a régihez. Maga is ilyen. Miért nem látja be például, hogy jó dolog, ha hasznát látjuk ennek a puszta partnak?

— Hogyne látnánk hasznát! Hisz éppen én szorgalmaztam, hogy befásítsuk. ' Nézzen csak körül, mindenütt nagyszerűen tenyészik a nyárfa. Tudja, mekkora szükségünk van cellulózéra? Ha nézem ezt a kukoricást, a fene majd megesz. Ott áll kissé odább a Balog viskója, szintén a nagy töltésen kívül. Legalább háromszor elvitte már a víz. Ő meg mindig újból és újból fölépíti, és piszmog a gátjával, aminek semmi hasznát nem látja. Ennek a Balognak is csak annyi az esze, mint a Varga Andrásnak. Nézze, hogy megduzzadt a Duna! Mit segíthet ennyi víz ellenében a Balog-gát?

— Vigyenek a partra. Kiszállok, — jelentette ki Ilona.

A csónak elpöfögött. A lány megbabonázva nézte a vizet. Az óriási folyó hatalmasan hömpölygőit kelet felé. A túlsó parton, két kilométernyire innét, nagy csorda legelt, a látóhatáron ködösen kéklettek a Vértes hegység ormai: az ott már Magyarország. A mi oldalunkon, a zöldfüvű szigeteken egyetlen jószágot sem lehetett látni. Ilona még egyszer a púpos hátú folyamra meredt, aztán gondterhelt tekintetet vetett a kukoricásra, és szemével az elnököt kereste. Beszélni kell vele, szánta el magát hirtelen, s azzal sem törődött, hogy esetleg Andris nem örül majd a váratlan találkozásnak.

Megállt az ember mellett. A töltés tetejéről messze lehetett látni a sík vidéken, amelyből fehéren domborodtak ki Cserés házai, s oldalvást sarkantyúként nyúlt a víz felé a Balog-gát. A falu szélén tisztára meszelten világítanak a szövetkezeti telep új épületei, a széles dűlőutak keresztbe szabdalják a határt, úgy dohognak rajtuk a teherautók, mint az országút aszfaltján, odább meg a mocsártól elhódított új földek zöldellenek, szálakként hálózzák be őket a vízlevezető csatornák, Amerre a szem ellát, minden Varga András munkájának a gyümölcsét mutatja. Ez volt a vétke? A hibája? Ez az újjászülető Cserés?

— Sok az adóssága a szövetkezetnek? — kérdezte bátortalanul a lány.