Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - MONOSZLÓY M. DEZSŐ: Két lányom van (Vers)

Két lányom van

(Részletek)

Üsző világ a propeller, a Duna meg jegestenger;

A kicsiről nagyra látni, jómagunkon túlra vágyni, így is gyűlhet ismeret.

Felhőt nem karcol a kunyhó, hiszen még csak földön bújó, de ha épül, emelet lesz s emeletből emelethez tégla kell csak, s égig érhet, mint napokból nőnek évek, s az évekből nyúl az élet.

Gyerekből lesz férfi, asszony, s vajon ez a két kisasszony mivé válik majd idővel?

— Tudós leszek, vagy színésznő — mondja Yvette, s rajzhoz értő Ilona meg festőművész, csakhogy a sors nem oly bűvész, mindent hogy valóra váltson, s úgy legyen, ahogy kívánom.

Nos, meddig ér egy apa vágya? Nyúl a jövőbe csonka hídkent? Vagy végigsugározó hitként, az útnak végét bár nem látja, biztatóan egyre él még?

Találgatni ezt oly nehéz.

S vajon az út még visszanéz oda, arra a csonka hídra?

Más az óhaj s más a fütty,

A kertész nyes és nő a rügy, nem csak tegnapból, mából, másból, a most születő új világból, s hiába támadt tőled teste, más a nappal s más az este.

Nem, én nem tartom vissza őket, ők lányai már a jövőnek; engem még tegnap szült a múlt s olyanná faragott, gyalult,

milyenné lenni igyekeztem s ha jobbak lesznek ők helyettem, csak menjenek, én bízva nézem, övék a vágyam és reményem, övék a jó, mit meg nem tettem, övék a méz, mit meg nem ettem, övék minden, mit meg nem éltem, s miben még hittem s látni véltem, szemem helyett szemük csodálja, övék a vágyam túlvilága, hitetlenségem mennyországa s utolsó nógatás a tettre, mikor már bennem elfeledte a halált kívánó lustaság.

És még egy vágy, egy forró kérés: hogy legyek holnap nyíló érés, bízó és izzó gondolat, mint dús humusz a fű alatt, hogy talaján elhullt, volt magamnak gyümölcse érjen új tavasznak.

* * *

Két szobám már az álmon innen, ennyi a kincsem, másom nincsen. Fekete köd a pupillámon, de hull a függöny s jő az álom. Kavargó kockák pörge tánca,

Yvette Tibetet magyarázza, s komoly katedrán talárban ül.

Arrébb meg rét és festő tábla,

Ilonka néz egy violára és festéket, bájt% mosolyt kever.

Az álom-réthez álom-erdő, s valahonnan meszezengő dalt lebegtet a szél felém.

Járom az erdőt és a rétet.

A rét, az erdő, mint az élet kínálva nyújtja száz színét.

Avar a földön s nyár az égen, hangyák másznak egy döglött légyen s szerte a fűbe szétdobálva bogarak tépett, száradt szárnya, de friss mohákon harmat csillog s üvegszemével körbe villog.

MONOSZLÓY M. DEZSŐ