Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - HUSZÁR SÁNDOR: Jött egy lány a telepre (Elbeszélés)
s ■ Mondja el elvtársnő, hogy volt — faggatta az egyik aktivista. Mi hogy volt? — kérdezte Róza. Az, amikor magát megpofozta Saptemar. Engem? Magát Engem nem pofozott meg senki. Miért tagadja? Fél tőle? Nincs oka rá. Nem árthat magának többé... De elvtársak — mondta Róza — nem értem Önöket. Nekem a titkár elvtárs mindig csak a javamat akarta. Tessék megkérdezni itt mindenkitől, mert megmondja. Megmondják, hányszor járt az én érdekemben, amikor fegyelmezetlenség miatt elbocsátottak. Pénzt adott kölcsön, amikor egyesek mindenemből kiforgattak .. Nézzen rám, író elvtárs! El tudja képzelni, hogy a kősziklából víz fakad? Sírtam. Na. Mindjárt vége is a történetnek. Csak annyit mondok még el, hogy pár nap múlva küldöttség ment Piatrára, párttagokból, meg pártonkívüliekből. Kérték a rajoni bizottságot, hogy hagyjon meg a funkciómban. Azóta itt vagyok Mindjárt hét esztendeje. * * * Sokáig gondolkozik. — Jól elkalandoztam. Egészen más dolgokat akartam elmesélni... Kibukott belőlem — Mesélje tovább, titkár elvtárs ... • Felnéz. Hangja szinte rendreutasító. — Nincs tovább! — És mi lett Rózával azután? Felveszi a kabátját, alig figyel rám. — Feleségül vettem ... Na, jószerencsét! Zárja be az ajtót, ha elmegy. Szinte fut kifelé. Az utcán megtorpan. Megáll. Felnéz az égre. Aztán lassan elindul a tömbházak közti úton ... Másnapi munkám fabatkát sem ért, annyira hatása alatt voltam Saptemar házassága történetének. Az állványokon, meg az épülő falak között járva, mindegyre felelevenedett bennem egy-egy jelenet. Próbáltam elképzelni magamnak a lányt, a kis gödröt a szeme alatt, hosszú hajfonatát. És közben azon kaptam magam, hogy immár félórája nézek egy betonkeverőt, aki a tetejében meg csak nem is dolgozik. Szerencsére délfelé találkoztam Ionita Stere bácsival, a szakszervezet elnökével. — Ohó! Üdvözlöm az irodalmat! — kiáltotta már messziről. — Mély tiszteletem a literatúrának! Na, mit szól épülő valóságunkhoz? Óriási, óriási, egyetért velem ? Nézze meg ezt az embert itt... A kőműveshez fordult* — Hogy hívnak, koma? — David Barbosu. — Hallja, Barbosu! Erről az emberről nem kevesebb, de kétméteres verset lehet írni. Hol van még a többi hatezer? Te jó isten, hogy mekkora virágzás következik az irodalomra! «
