Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - PETER KARVAŠ: Régi jó ismerősöm, a szakember (Szatíra)
— Arról most nincs szó, — jegyeztejn meg csendesen; alighanem azért, mert más nem jutott az eszembe. — Hát miről? — kérdezte; felhajtotta a teáját, s figyelmesen fürkészte a csésze alját. Aztán rám függesztette egyenes, bátor pillantását. — Miről van szó? Évike leugrott a térdemről és átfutott a másik szobába az öcsikéjéhez. Boldoginé is rám nézett, nyugodt, világoskék szeme tele volt kíváncsisággal. — Ide figyelj, Bódi, — kezdtem. — Fontos állást töltesz be. Az emberek megbecsülnek. Adnak a szavadra. Amit te mondasz... Régi jó ismerősöm tüstént megértette, mire célzok. Üjból elnevette magát. Jókedvűen rám villantotta hófehér fogait. Szénfekete üstöké magas, értelmes homlokára hullt. Felállt és hátbavágott, alig-alig sikerült idejében letennem a teáscsészét az üveglapos asztalra. — Végül még szószátyár, fecsegő alakot csinálsz belőlem, — paskolta a hátamat és szívből kacagott. Aztán elkomolyodott, csak vagy kétszer vihogta még el magát. — Jól meggondolom én, amit mondok, elhiheted. Megszoktam, hogy ne járassam a számat... No, sebaj. Iszol egy kis vodkát? Moszkvai! Inkább a tea mellett maradtam. Kis ideig hallgattunk. Aztán vitatkozni kezdtünk a legújabb szlovák filmről. Én is belejöttem a beszédbe, megdicsértem a főszereplőnőt, elégedetlenkedtem a rendező munkájával, hogy túl sok benne a leíró elem, megbíráltam a különféle jeleneteket, az egyiket keményen, a másikat elnézően. Az egész filmdolog hamarosan kipárolgott a fejemből, jól éreztem magam ebben a szerény, meghitt családi otthonban, régi jó ismerősöm és kedves, vendégszerető felesége társaságában. A vasárnapi lapban kritika jelent meg az illető filmről egy ügybuzgó fiatalember tollából. Szemem előtt elsötétedett a világ, amikor a kritikát olvasva betűről betűre a magam véleményét láttam viszont. Az; összefüggés egyszerű volt, akár a pofon, vagy mint egy túlságosan csattanós anekdota: Boldogi Bódog — ki tudná megmondani miért — nagy szónoklatot vágott ki az újságírók előtt kulturális kérdésekről, és a jószándékú ifjú a kelleténél is pontosabban eszébe véste a szavait, amelyek emlékezetének raktárában e címszó alatt szerepeltek: „Egy magas állású funkcionárius véleménye“. Kerestem valami ürügyet és azon dühösen elmentem Bódoghoz. — Nézd csak, öregem, — mondom neki, — légy olyan szíves és ne mondj megfelebbezhetetlen ítéletet olyan dolgokról, amelyekhez egy fikarcnyit sem... Ridegen és élesen félbeszakított: — Ne nézz ostobának. Nem vagyok analfabéta. — Dehogyis! — kiáltottam, — ellenkezőleg, nagyszerű ember vagy és kiválóan érted a szakmádat! Az embereid szeretnek, kezed alatt megy a munka, mint a karikacsapás, bárcsak volna még száz hozzád hasonló. De értsd meg, egyszerűen lehetetlen ... — Vagy úgy, — mosolygott rám hűvösen, mint valami gleccser, — gyomorsebészet és jarovizálás. Ne dumálj, öregem, ne dumálj! — De értsd meg végre, az isten szerelmére, hogy az emberek hallgatnak a szavadra, a lelkiszegények papagáj módjára utánad szajkózzák, az álszentek visszaélnek vele, az ostobák pedig kiforgatják. Tudsz-e róla egyáltalán, hogy Horácsekot például egészen lehetetlenné tetted?
