Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban
Ezzel egyidejűleg ütötte fel fejét és próbált egyre gyakrabban beleszólni a játékba a kispolgári radikalizmus, amelynek titka a valótlan gondolkodásmód, mely összecseréli az egyedit az általánossal, nem képes megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, az egyes hibát az egész koncepciótól; ezt a radikalizmust az jellemzi, amit vulgáris általánosításnak, pausalizálásnak szoktunk mondani. így azonosították egy érdemes és kiváló szocialista harcos komoly hibáit a rendszerrel, így biggyesztették nevéhez azt a bizonyos általánosító függeléket, amely Sztálinból sztálinizmust csinált, így szökkent magasra az imperialisták élesztette revizionista hullám, amely nagy nemzetközi méretben nézve elsősorban egyes értelmiségiek gondolatvilágában idézett elő nagy és veszedelmes zűrzavart. Szinte hihetetlennek tűnik fel, mennyire elvesztették é helyzetben sokan az értelmiség soraiból kritikus ítélőképességüket, mennyire elvesztették szemük elől a társadalmi erők és érdekek nagy körvonalait, s ahelyett, hogy fokozott igyekezettel törekedtek volna a tárgyi politikai valóság megismerésére és a tények elemzésére, sok esetben a szubjektivizmus pszichózisának estek áldozatul. Ez nyilvánult meg II. kongresszusunkon is, amelynek jellemző vonása az a tény volt, hogy a kongresszusi beszámolók eszmei alkotó problematikája iránt való tárgyilagos érdeklődés háttérbe szorult, és az egész kongresszus politikai és ideológiai •vita jegyébe került, amelyre három nem kommunista író felszólalása nyomta rá főleg bélyegét: František Hrubín, Jaroslav Seifert és Václav Kaplický hozzászólásai. Hrubín elvtárs e kérdéseket becsületes, derék emberhez illőn az 1957. évi júniusi taggyűlésen tisztázta. Véleményem szerint azonban ma föltétlenül el kell gondolkoznunk Jaroslav Seifert ■és Václav Kaplický felszólalásainak tulajdonképpeni értelmén. Semmi esetre sem kívánom csökkenteni sem az egyik, sem a másik író művészi jelentőségét. De más dolog a művészi tehetség kellő értékelése és ismét egészen más az új társadalmi rendért vívott harcban elfoglalt elvi, eszmei álláspont. S ezért hangsúlyozom, a kongresszus legszomorúbb pillanata volt az, amikor Jaroslav Seifert néhány „bűnbánó“ felszólalását arra használta fel, hogy politikailag visszaéljen velük. Emlékezzünk csak vissza elvtársak, erre a gyengédielkű alanyi költőre, amikor egyes fiatalok meglepetésére hordószónokhoz illő hangon rákezdte: „Egyre újból és újból olyasféle szavakat hallunk itt, mégpedig csöppet sem jelentéktelen szájakból, hogy az írónak az igazat kell írnia. Azt jelenti ez, hogy az írók nem írtak igazat? írtak vagy nem írtak? Önként vagy nem önként? Készségesen vagy nem készségesen? Lelkesedés nélkül vagy forrón helyeselve?“ „Visszatérek a cseh irodalom múltjába és hiába keresem, vajon a nagy cseh költők némelyike, különösképpen azok közül, akik verseikben a cseh nemzet követeléseinek adtak hangot, mint pl. Neruda, Čech, Machar és Dyk, megtorpantak-e alkotómunkásságuk közben és álltóhelyükben hírlelték-e nemzetüknek és olvasóiknak, hogy nem mondtak igazat... Ha az író elhallgatja az igazságot, hazudik.“ Amennyiben valaki valaha méltatlanul ártott mai irodalmunk jóhírének és beszeny- nyezte becsületét népünk és a nemzetközi közvélemény szemében, úgy ez az álnok vád volt az, amely fiatal szocialista irodalmunkat érte. Miben rejlett Seifert felszólalásának álnoksága? Elsősorban abban, hogy a művészi igazság alkotójellegű kérdéséből erkölcsi és jellembeli kérdést csinált ama „bűnbánók“ fellépésével összhangban, akik e dolgot hasonlóképpen értelmezték. Talán nem is kellene foglalkoznom ezzel az üggyel, ha Seifert felszólalásával nem függött volna össze egy másik, még komolyabb probléma. Irodalmunk február utáni időszakáról való általános nézetére gondolok. Seifert vádja ugyanis éppen ennek az értékelését hordja magában. Zápotocký elvtárs rátapintott a kérdés lényegére, amikor a szövetség 1957. júniusi taggyűlésén ezeket mondta: „Mi döbentett meg engem Seiferttel kapcsolatban? Egyszerre mindenki kész volt a beismerésre: egész művészi alkotó munkánkban egy évtizeden keresztül hazudtunk ... Ezzel sohasem értek egyet, mert én védelmezni fogom e tíz esztendő alkotásait ... Ha valaki hazudott, úgy konjunktúrából hazudott, szépnek akarta feltüntetni magát, de most ne mentegetőddzék, ne hajtogassa, hogy erre bárki is kényszerítette ...“ Ez is hozzájárult azokhoz a babonákhoz, amelyek revizionista forrásokból fakadva elburjánoztak a februárt követő évtized terméketlenségéről. Tegyük fel tehát a kér
