Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - PETER KARVAŠ: Régi jó ismerősöm, a szakember (Szatíra)
A SZAKEMBER Régi jó ismerősömön, Boldogi Bódogon nem fogott a rontás. Váratlanul felfedezték és kiemelték, nagy kedvvel vette át új hivatalát s a vele járó nagy felelősséget — de semmiféle rontás nem fogott rajta: fekete szemű, göndör, fekete hajú feje nem kótyagosodott meg a dicsőségtől, nem feledkezett meg hűséges barátairól és harcostársairól, galambősz mamáját hetenként legalább egyszer, vasárnap meglátogatta s virágcsokrot vitt neki, sőt, még a lakógyűlésekre is eljárt és őszinte érdeklődéssel, kezdeményező készséggel és demokratikusan vitatkozott a csöpögő vízcsapról. Nem szédítette meg és nem puhította el a puhapárnás, hivatalos nyolchengeres Tatra-kocsi, a talpnyalókat kemény és nem remegő kézzel sújtotta porba, elvi kérdésekben nem nézett sem testvérre, sem barátra: akinek jól váltott az esze és becsületesen elvégezte a munkáját, az ő embere volt, a többieket elsöpörte az útból. Az is megtörtént, hogy az ember a Duna hídján találkozott vele, gyerekkocsit tolt maga előtt s benne egy féléves kis vasgyúrót és már messziről harsogta: „Szabadság, Jankó, mit csinálnak a panellok? Mikor juttok végre tető alá? És az önköltséggel mi van? Dagad vagy csökken?“ Máskor meg a futballpályán ül, keményen szurkol a Vörös Csillagnak, de közben odakiáltja feléd: „Adj isten, öreg huncut, lesre futottatok a tervvel, szaporán húzd meg, mert úgy éljek, tizenegyest rúgatok belétek.“ A felesége egyszerű, kedves asszony, a gyerekei egyszerű, egészséges gyerekek, jómaga pedig kiváló szakképzettségű, megbízható, érdemdús káder, és ami a fő: nem romlott meg, mikor elfoglalta új, egyáltalán nem jelentéktelen hivatalát. Bizony nem tegnap óta ismerem Bódogot s bármikor a tűzbe tenném érte a kezem. Nekem a legjobban az tetszik rajta, hogy egyenesen, kereken, férfiasan megmondja a véleményét. Nem fészkelődik, nem köntörfalaz, nem néz se jobbra, se balra, s nem számlálgatja, mi haszna lesz belőle, kinek a fülébe jutnak el a szavai és kinek nem. Magasra emelt kézzel, lesuvadt kabátujjával várja, míg szólhat, aztán kertelés nélkül kimondja: „Derék munka! Dicséretet érdemel!“ Vagy pedig: „Jó emberek, ne áltassuk magunkat, ne vezessük egymást az ormunknál fogva! Öntsünk tiszta vizet a pohárba, mondjuk ki ahogy van: lemaradtunk! Ha nem gyürkőzünk neki istenesen, bizony ...“ Ha pedig olyasmiről esik szó, amiről Boldogi elvtársnak nincs kellő áttekintése vagy amihez nem ért — mert dicséretére legyen mondva, Bódog is csak ember — ilyenkor két nagy ökle mozdulatlanul pihen előtte az asztal lapján, s szégyenkezés nélkül beismeri: „Ne haragudjatok, elvtársak, de — nem tudom. Nem látok a dolgok mélyére. Fogalmam sincs róla ..Ahogy mondtam, tűzbe tenném érte ... Illetve ... Néha megírok valamit s ilyenkor magam kopogtatom az írógépet. Márpedig PETER KARVAŠ Régi jó ismerősöm
