Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LEHOCKY TERÉZ: Kypusz a méhesben (Regényrészlet)

— Hol él kend? A szerzetesek már nem másolnak könyveket, nem festenek pergámenre. Nyomda csinálja az egészet pár fillérért.

— Gvardián úr, a kalendáriumban olvastam, hogy szent Porfyriusz is púpos volt, mégis csuhásbarát. Hát azért gondoltam.

— Hja, az akkor volt, a boldog arany időkben. Akkor minden csodabogarat össze lehetett szedni, ha a feje megvolt. Márna más időket élünk. A baráttól is megköveteli a világ a hozzáilleszkedést, lelki-testi alkalmatosságot. Nono, nyugodjék meg az úr akaratában. Hiszen a szegényeké, elesetteké először a mennyek országa. Ha tán gyónni akarnának ...

Nem. Kypuszék nem gyónnak. Náluk mindig böjt van s egy káromkodás nem a világ. De hogy sértés ne essék, beinvitáltatják magukat a refektóriumba. Ott a számadó konyhás barátok, ha nem is vétkeiken, de batyujukon akarnának könnyíteni.

Itt már nem lengett sírszag, sőt! A faliképen megkoszorúzott, lófarú úriember cicázott egy meztelen vizitündérrel. Egyebütt sas kapdosott szűzlány ágyéka után.

Kypusz, az idősebb, hümmög, nézeget, tehetetlenül pakolja ki a szegényes ostya-adót. Libaaprólékot, zsenge libasültet, fiaskó savanyú bort. Az alsóbbacska, kihízott szolga-pap fejet biccent és hatalmas tölgyfaajtón, kerengőkön visszajuttatja őket a sárgafényű alkonyba.

Szörnyen elkeseredtek. Az apának sűrű köphetnéke támad, leszedni az égről az összes felsőbb angyalt, Lucifert ültetve a helyükbe. Menetközben meglátják a templom előtt rózsafűzérező öregasszonyt. Talán a kéj satnyította sárvalóvá, esendő húsporrá. Most vár és les naphosszam, mikor gyűlik össze annyi pénz, hogy kispörköltté és féldecivé változzon át...

Benjámin megrázza az apja kezét.

— Apám, adjon neki már valamit.

— Hagyjál, koldusok vagyunk mi magunk is.

De a hang pártfogót sejtet és a templomajtóból az öreg sipít, hadar, imákat rikoltoz. Magasra kulcsolja kezét és úgy kiált utánuk:

— Még nem ettem márna!

Kypusz visszafordul mentében:

— Adjanak a klastromból. Ferencesek. Járjanak szent Klára nyomdokán.

— Nyavalyát adnak. Vadászkutyákat, malacokat zabáltatnak a maradékból.

De mondhat, amit akar. Az apa azon a véleményen van, hogy a városi mind

úr, etesse hát a maga koldusát. Azzal elmennek a szent tigrisek teréről egyenest a vasútállomásra, ott majd egy pádon eléjszakáznak, hogy frissiben, mindjárt reggel menjenek be egy másik házba, a nyomorékokhoz.