Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - HAGYOMÁNYAINK - TURCZEL LAJOS: Egy élő költő hagyományértékü életműve
Üjarcú magyarok 1927, Hol a költő 1931, A hegyek árnyékában 1936, Zengő Dunatáj 1938, Emberi hang 1940.) A válogatás mind a nyolc kötetből hoz szemelvényeket és ezeken kívül tartalmaz 92 olyan verset is, amelyek eddig még kötetben nem jelentek meg. Győry az individuális lázak leküzdése után fiatalon, szinte gyermeki fővel csap át a közösségi költészet útjára. Közvetlenül a világháború utáni években történik ez, amikor az új helyzetbe került csehszlovákiai magyarság tanácstalanul keresi a helyét. „Beidegzett életformánkból kicsöppenve, új körülmények közé kerülve, ütődötten és sértődötten, tanácstalanul topogó és helyüket nem találó magyarok lettünk“ — írja erről az időről Fábry. „Léghuzatban álltunk, és átestünk gyerekbetegségeken.“3 Ezekben az években Győry közösségi költészetének is megvannak a jellegzetes gyerekbetegségei. A költő a kisebbségi elnyomás által kiváltott nemzetféltésében naív társadalmi illúziók rabja lesz: magyar és magyar között nem tesz különbséget, és az egész csehszlovákiai magyarságot a mellére öleli: Mert úr, -paraszt, szegény és gazdag egyek: ... egy rögből és lélekből születtek. Egyek gesztusban, vágyakban, alakban. Magyarok. Ámen. Megmásíthatatlan. (Űj hit elé) Ez a „megmásíthatatlan“ illúzió a költő lelkében csakhamar szertefoszlik. „Lebuktam a mély emberárba“ — írja egyik versében, és mi ezt a kijelentést a költő nevében így egészítjük ki: lebuktam a mély emberárba, és a felismerés új kincseit hoztam fel magammal! A fiatal Győry rádöbben arra, hogy egyazon náción belül, a faj és nyelv látszólagos egysége ellenére kiáltó ellentétek vannak. Az egyik oldalon „tiprott milliók“, „bús életcselédek“, a másikon „nyegle, hetyke gőg, mely kiváltságokért agyarog“. Győry felismeri és leleplezi a kisebbségi elnyomás cinikus vámszedőinek, az úri politikusoknak igazi arcát: osztályérdekekért harcoló „pénzért-kuruc“ mivoltát. Megvetéssel és gyűlölettel fordul el ezektől a „táltoskodó tucatmessiásoktól“, „kik műkuruckodnak a más keservéből s hizlalják magukat — a magyar szenvedésből.“ A János szava három Jordánnál című versében kíméletlen harcot hirdet ellenük: ... irtsátok a hazug murizó gőg falankszát, csapjátok falhoz a múlt tempók csecsszopóit, rúgjátok jel a vérmes álmok talmi lépjét, verjetek szét a szalmacséplő gesztusok között, döfjétek le a felfogadott lélekmérgezőket, mert régi nótát fúj, bőrét félti és bűnös, csak kivált jussán töpreng s nem ennek az elkínzott csillagjegyű bús népnek nagy elszólít ott ságán ... Ebben a versben, — amelyet a Zengő Dunatáj egyik kritikusa „hallatlan erejű zászlóbontásnak“ nevezett4 — már előrajzolódnak, bontakozgatnak az „újarcú magyarok“ vonásai. De az igazi arcvonásokat mégsem ez a vers, sem a névadó vers (Ojarcú magyarok) nem tudja megrajzolni. Ezekben a zászlóbontó és név3Fábry Zoltán: u. o. 4 Halasi Andor: Zengő Dunatáj (Élet és Irodalom, 1958. évf. 12. sz.)
