Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - MÁCS JÓZSEF: Bicikli (Karcolat)
BICIKLI MÄCS JÖZSEF Marosi Pál csillogó-villogó nikkelezett biciklit vett Rozsnyón. És biciklizni tanul. Szép napos vasárnap délelőttön fogja a masinát, tolja ki az országúira és a falu figyelő szemétől távol gyakorolja az egyensúlyozás tudományát. Ezen az úton gyakorolhatja is. A töltés egyenesen fut Pelsőc felé, éles kanyarok nincsenek sehol, csak elejtő buckák vannak, ezeket meg gondosan elkerülheti. A tekintete sem kalandozhat el messzire. Az alig észrevehetően lejtő utat két magas hegylánc kíséri. Próbágatja a biciklit, hol egyedül, nagy árvaságban, inget ingre izzadva, hol pedig Szalmás Péterrel, aki őt a nagy feladat elé állította: ötvenéves fejjel tanuljon meg biciklizni! Hát nem nehéz, kínos-keserves az már kezének, lábának? Hiszen mindmáig csak szekéren vagy lovon ült s most kapaszkodjon fel a kerékpárra, amelyet sem jobbról, sem balról nem támogat semmi. Pattanjon rá és menjen! Bizony őszintén sajnálja, hogy azon a nevezetes estén, amikor a tagság jelenlétében arról volt szó: milyen úti alkalmatossága legyen az agronómus- nak, a kerékpár mellett döntött. Szalmás Péternek több esze volt, mert azt mondta: — Gondold még jól Pali: bicikli vagy hátasló? Füstben, zsivajgásban pillantott magába, hogy megállapítsa gyorsan, melyik ajánlat felé hajlik a szíve, s bizony az a kis ugráló húsdarab a mellében a hátaslóhoz húzott. De a vágyát nem merte a szájára venni mégsem, mert a nagy elhatározó pillanatban néhányszor az emberekre csúszott a tekintete, azokra az emberekre, akikkel sötétig lótott-futott a mezőn, s ezeknek legyen holmi lovas ispánja? Fényes csizma, vasalt nadrág, habfehér ing és prüszkölő ló az uradalmi intézőket villantotta eszébe, s ez elriasztotta egyből az óhajától. Paraszt volt a húsz holdján, paraszt marad a hatszáz holdon is. — Jó lesz nekem a bicikli — döntött hosszú hallgatás után. A biciklit választotta akkor, nem a hátaslovat és már elég bátran nyomja a pedált, a kormányt is kézben tudja tartani. A járása ellenben még bizonytalan, a házak közé a világért sem merne behajtani, az emberek kinevetnék, vagy megtréfálhatnák az ügyetlenkedését. Legjobb csak kimenni az útra, ki a fejüket hányó kalászok közé, hajtani boldogan az illatos mezőben és megpihenni a szénarendeken. Itt a töltésen nem látja senki az ügyefogyottságát! Persze azzal, hogy nem látja senki, csak ámítja magát. Hiszen olyan kicsinyke faluban, ahol mindössze nyolcvan házat pásztorol a kálvinista templom tornya, láthatnak mindent. Aztán a hegyek is úgy egymáshoz törleszkednek itt, mint a csintalan szerelmesek, hogy alig van köztük völgynek mondható hely s az is tele fákkal, bokrokkal s hol innen s hol amonnan, erdőből és
