Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - LOVICSEK BÉLA: Élni jó (Elbeszélés)
Az ismerős, szelíd susogás könnyet csalt a szemébe. Megállt hát és hallgatta. Aztán remegő keze a sapkájához emelkedett, levette a fejéről és arccal a folyó s a felkelő nap felé fordulva köszöntötte a kedves, régi ismerőst. Mélyenülő szürke szemének erecskéje sűrű szakállát permetezte. Keménysége elszállt, beleolvadt a mindenségbe ... Tíz óra felé járhatott az idő, amikor a falu alá ért. Romokat, szétlőtt házakat látott. Mintha vasmarok szorította volna össze a szívét, mintha keserű csomó szaladozott volna a torkán, s a lábába nagy gyengeség költözött. Az iskola a templommal szomszédos. Szeme a falu derekából kiugró templomtornyot kereste, de hasztalan. Azt is elsöpörte a háború vihara. Lassan mégis elindult. Utcáról nem mert menni, nem akart senkivel sem találkozni. Továbbra is a kertek alatt, a Garam partján kígyózó gyalogúton haladt. Az iskola kertje úgyis a folyóra nyúlik, ott körül is nézhet és a kertről felmehet. Az utca felől tankdübörgés hallattszott, itt-ott kutya ugatott. Némelyik udvaron az élet jelei villantak, másutt kihaltság nyújtózott a napsütésben. Végre az iskola kertje alá ért. Nekidölt a Garam fölé hajló, vastagtörzsű vén fűzfa derekának, s az elébe táruló képről megpróbálta leolvasni az elmúlt évek történetét... Az iskolaépület tetőzetéről eltűntek a cserepek. A lécbordák közül kissé félrebillenve nyúlt ki a kémény. A tanítói lakás tetején két aknaütötte lyuk ásított. Sötét szájüregén szivetállító borzalom párolgott kifelé ... A látott kép körül kavargó gondolat fájdalmasan felnyögött, felsírt, mint rossz álom nyűgében a kisgyerek. Vajon kit, mit hagyott meg számára a két akna robbanása!?... Maradt-e élet a nyomán, maradt-e valaki, aki hazavárja!? Megrázkódott, mintha a ránehezedő teher súlyától akarna szabadulni. Jó volna‘most beröppenni az udvarba és benyitni az ajtót fürgén, teli életkedvvel!... De nem volt ereje még arra sem, hogy odébb lépjen... A dudvával sűrűn benőtt kertre siklott a tekintete. A szőlőlugast támasztó lécek szétcibálva, a méhes szétszórva. Felforgatott kaptárok, szanaszét dobált keretek. Csak a piros csillaggal jelölt kaptár állt a helyén, röpnyílásán döngi- csélő sürgés-forgás jelezte az életet. A méhes mögötti faiskola csemetéi nagyot nőttek. Az ő oltókése nyomán nemesedett fák petrencényi koronával bólogattak feléje. Mikor elment, csak husángok voltak. S elébe szökött egy arc: bajuszrengeteg, ráncerdő, melynek mélyéről két bogárfekete szem szórja az emberség szívet-lelket melegítő sugarait — Balog István bácsi... Mitha csak itt állna előtte, fején a fakult, elnyűhetetlen, fekete kalappal, szájában a kurtaszárú cseréppipával, kezében az oltókéssel, melynek pengéje fényes, mint a nap és holtbiztos minden metszése. Tőle tanulta az oltás mesterségét ... Ritkán szólt, akkor is kurtát. Annál többet mondott a mozdulata, a feje állása, biccentése, s a szeme villanása. Csendes nyári estéken, sokszor órák hosszat elültek itt az öreg fűzfa alatt, szótlanul füstölgetve a hálórúd fölött. Emlékek, emlékek ... Vágyak, remények, fájdalmak, örömök ... Fakult álmok, keserű ízek, véres tegnapok, régmúlt szépségek.. . Mind, most minden egyszerre dörömbölt a lelkén. Melyiket engedje be hát, melyiknek adjon utat!?
