Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - GREK IMRE: Magyar partizánok a Szlovák Nemzeti Felkelésben
Károly lőcsei fogtechnikus volt. Ez a partizánegység, amely néhány falut tartott megszállva, Čierna Lehotán kapcsolatba került a Petőfi csoporttal. Elhatározták, hogy egyesülnek. A közös parancsnok Adler lett, a politikai biztos Fábry. Az egység kétszázhetven harcosból állt és nyolc községet tartott megszállva. Több német csapatot megsemmisítettek, sok fegyvert meg egy páncélautót zsákmányoltak és foglyul ejtettek egy német felderítő osztagot. Mivel egyre többen csatlakoztak hozzájuk, gyakorlati okokból hamarosan ismét két csoportra oszlottak. Fábry csoportjában Ráthi lett a politikai biztos és Pataki Pál a törzskari főnök. A Sicherheitsdienst, a nyilasok és a kakastollasok lázasan keresték Adlert, a fasiszták rémét. Adler csoportjával Nagyszlabos környékén tartózkodott. A papírgyári munkások segítették, élelemmel látták el őket. De a községet erős német egység szállta meg. Lehetetlen volt bejutni a faluba. A partizáncsoport Szétszéledt és többé nem tudnak összeverődni. Adler öttagú csoportjához két ukránul beszélő civil csatlakozott, azt állították, hogy egy partizánosztag járőréhez tartoznak és az alakulatukat keresik. Egész éjjel együtt meneteltek, reggelre azonban a két ukrán eltűnt. Két óra múlva Felsősajó térségében német szolgálatban levő kozák kötelékek körülzárták az erdőt, ahol Adler embereivel tartózkodott. Egy erdőőr mentette meg őket. De egy újabb árulás megpecsételte Adler sorsát. Amikor egy ízben Dobsinára ment, hogy embereinek élelmet szerezzen, elárulták és szegény „Otec“ a Gestapo körmei közé került. Borzalmas kínzások után felakasztották a dobsinai főtéren. Adler, még amikor az erdőben körülzárták kis csapatát a vlaszovisták, levelet írt egy jó barátjának s erdőőr ismerősét kérte meg, hogy vigye el a levelet Lőcsére. íme a levél: „Kedves Jancsikám! Be vagyunk kerítve, nem tudom, mennyi időm van még s nekem fogságba esni nem szabad, nagyon megkínoznának. Rozsnyó, Pelsőc, Csetnek környékén mindenki ismer „Otec“ vagy „Karol“ néven. Parancsnoka vagyok, vagyis inkább voltam egy nagy partizáncsapatnak, az első magyar partizáncsapatnak, amely Petőfi nevét viselte. Jancsikám, nem tudom, mi van drága feleségemmel és aranyos fiacskámmal. Ha még élnek és találkozol velük, mondd meg nekik, hogy utolsó pillanataimban is rájuk gondoltam. Ha élnek még, kívánom nekik, hogy nagyon, de nagyon boldogok legyenek. Talán nem éltem hiába. Egy csomó fasiszta kutyát küldtem a másvilágra. Sajnos, ha ezt a levelemet olvasod, én már nem élhetek. Deháí istenem, nem mindenkinek adatott meg a hosszú élet. Ha hozzátartozóim életben maradtak, forduljanak az orosz partizán főparancsnoksághoz, ott nyilvántartanak engem. Nehéz a búcsú. Még nagyon szerettem volna élni. Sok-sok tetterőt érzek még magamban. Két hete kergetnek a kutyák, már sokszor volt úgy, hogy itt a vég. Ma sikerült ötünknek egy jószívű emberhez betérni és egy kicsit megszáradni, megpihenni, jóllakni. De mi lebz holnap? Húsz méterre tőlünk járnak a németek. Az ablakon keresztül nézzük őket. Hová menjünk? A gyűrű szoros. Nagyon sok jó emberem elesett. Magyarországról kergettek át és itt kelepcébe kerültünk. Nem látok kíútat. Gondolatban családommal vagyok és néha-néha hozzátok is ellátogatok, jóbarátokhoz. Nem tudok elbúcsúzni, nagyon nehezemre esik. Legszívesebben örökké írnám ezt a levelet, amit itt küldök hozzátartozóimnak, utolsó jókívánságaimmal és búcsúcsókjaimmal együtt.“
