Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - DÁVID TERÉZ: Kísértetek múzeuma
veres, fekete, barna, bronzszínű, selymes, kócos, gyapjas, hullámos emberi haj. Ruhaanyag készült belőle, takaró, fülvédő, harisnya, hogy melegítsen a hideg orosz télben. De van itt, s erről akárki meggyőződhet, aki nem sajnálja a fáradságot és eljön ide, egy sorozat emberbőrbe kötött könyv is. Megdermed ereinkben a vér, agyunk eltompul, tekintetünk megfagy, szívünk összeszorul, nyálunk megkeseredik, és nem tudunk tovább menni. Nem tudjuk elhessegetni a gondolatot, a gyanút: vajon kinek a bőrét látjuk? Kinek az érző, fájó, piruló, meggyalázott testrésze volt ez a szétfeszített, tág pórusú, krémsárga színű pergamen? Mielőtt lenyúzták, vesét takart-e vagy szív dobogott alatta . . . Talán éppen anyaszív? Simogatáshoz szokott avagy ütlegeket tűrő ember része volt, amíg lélegzett? Ami azonban az embernek emberbe vetett hitét leginkább próbára teszi, az a hallatlan farizeuskodás és cinizmus, ami a könyvek címeiből vigyorog felénk: Isten törvénye (Das Gesetz Gottes), Isten és Élet (Gott und Leben), A győztes szabadságáról (Von der Freiheit des Kriegsiegers), Munka és fegyver (Arbeit und Waffe), A haza szeretete (Liebe zum Vaterland), Ahogy a törvény parancsolta (Wie das Gesetz es befahl), A papok ereje (Priestermacht) stb. stb.... — hirdetik préselt aranybetűkkel a legelvetemültebb barbárság eme szégyenteljes dokumentumai. Lámpaernyőt is készítettek emberbőrből a huszadik század kannibáljai. Meztelen női alakot tetováltak bele ... Kábuló elménk már nem bír felszívni több rémületet. Nem fogjuk fel a többi „anyagot“. Nem igaz! mormogjuk — nem igaz! Olyan szörnyű mindez, hogy semmi sem igaz ... A pincében, a Heinlein család szeneskamrájában, mosókonyhájában, garázsában eszmélünk arra, hogy mégsem lidérces álom, amit látunk. A pincében már újra eljut agyunkhoz a borzalom, a rémület, a velőt rázó jajkiáltás, a Fučíkok, Rad- nótiak, Musza Dzsalílok kínja, mártíruma: a pincében, ahol teljes felszerelésével együtt látható a hitleri rémuralom Pankracról ideszállított kínzókamrája. Szavakat kellene kitalálni, hogy leírhassuk teljes szörnyűségében, ami itt elébénk tárulkozik töviskoszorútól a fullasztó medencéig. (Ez utóbbi egy vízzel telített alacsQíiy betonmedence. A „delikvens“ letérdepelt elébe és víz alá nyomták a fejét, addig szorították, amig megfulladt.) Látható itt egy hegyesfejű szegekkel kirakott, emberfejnagyságú bunkó. Mellette cédula: „Ne érintsétek. Tiszteljétek a vért, amit magába szívott!“ Egy helyen hüvelyknagyságú vasrudacska áll ki a földből. Felette a mennyezeten kötéllel huzigálható két vaskarika. Az áldozat lábait a karikákba fogták, amelyeket azután a kötelekkel fel s alá huzigáltak, mint amikor tönköt bunkóznak a földbe. A szerencsétlen ember feje minden húzásnál belezuhant a kiálló vasrudacskába. Dehát ki tudná, ki kívánná leírni, amit itt látott, hisz borzongás nélkül emlékezni sem lehet rá. A falakon fekete rámákban, papírlapokra gépelt névsor. Nevek . .. nevek. . . nevek ... véget nem érő egymásutánban! Szédülten támaszkodunk a falrik, amikor kilépünk, és jóidéig nem szól senki. Mintha profanizálás lenne a b^ázéd, mintha a látottak után bitorlás lenne az Élet! Mint alvajáró lépked, aki innen visszatér és nem tudja, utálata avagy
