Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - NYELVMŰVELÉS - MAYER IMRE: Az élő beszéd ápolása (II.)

nyelv. De az írott nyelv az élőszóból származik s ezért igazuk van azoknak, akik azt mondották, hogy a nyelv védelmét az élőszó védelmén kel kezdeni. A nyelv használatában általában az iskolázott társadalmi réteg nyelvszokása a szabályozó tényező. Minden művelt nyelv igyekszik a vidékiességtől, a pórias- ságtól, a nyelvjárási elemek különbözőségeitől megvédeni a közös nyelvet. A ma­gyar nyelv helyzetében ezenkívül az idegenszerű kiejtéstől is óvni kell élőbeszé­dünket. Ezt az idegenszerű kiejtést pedig igen sok olyan művelt, iskolázott magyar elsajátítja, aki idegen nyelveket tanul és sokat érintkezik más anya­nyelvű emberekkel. így kerül be egyesek élőbeszédébe sok idegenszerű elem a hangok képzésében, ejtésében, a hangsúlyozásban, a hangok nyújtásában vagy rövidítésben, egyes hangok kihagyásában, a mondatok hanglejtésében és hang­súlyában. Ezeknél bizony kívánatos, hogy visszatérjenek egy kissé a romlatlan népi kiejtéshez. Sajnos, az általános műveltséget nyújtó iskolák végzettjei közt is nem egy akad, aki hibás beszédű, rossz kiejtésű. Elnagyolt, hibás a hangképzésük, száraz, egyhangú a hanghordozásuk, nem is szólva arról, hogy igen szegényes a szó­kincsük és mondataik sokszor töredékesek, befejezetlenek: egyszóval beszélő­képességük hiányos. Pedig anyanyelvűk velük született és beléjük nevelt szeretete bizonyára felkelti és élteti bennük a vágyat arra, hogy helyes, tiszta nyelvi kifeje­zéssel éljenek szóban és írásban. Ez a kedv és kívánság bizonyára él mindnyá­jukban, de az ilyen kedv és kívánság mindaddig csak jámbor óhajtás marad, amíg nincs meg bennük a határozott, komoly szándék arra, hogy e cél eléréséért némi áldozatot is hozzanak. Időt, figyelmet és fáradságot kell e célra szánni. Elsősorban nem szabad olvasmányaikban üres, henye időtöltést, szórakozást keresniük, hanem egy kissé tanulmányozniuk kell, hogy jó magyar íróink, köl­tőink hogyan használják a nyelvet. Elsősorban tőlük tanulhatják meg egy kis figyelemmel és jóakarattal a nyelvi kifejezés szépségét és helyességét. Ne hagy­juk tehát elavulni és feledésbe merülni nemtörődömségünkkel nemzeti irodal­munk klasszikusait és mindennapi beszédünkben igyekezzünk a helyes kiejtésre és kifejezésmódra. Ez az állandó figyelem kiejtésünk és kifejezésmódunk, egész nyelvhasznála­tunk helyességére az az áldozat, amelyet anyanyelvűnkért meg kell hoznunk. Ilyen áldozatot huzamosabb ideig csakis akkor hozhatunk, ha nem érezzük kényszernek, ha szívesen tesszük, ha az az érzület társul vele bennünk, hogy tulajdonképpen nem áldozatot hozunk, hanem a magunk és népünk egyik fontos érdekének teszünk szolgálatot. Ennek az érzületnek pedig a gyakorlati cél mel­lett alapja kell, hogy legyen: anyanyelvűnk igaz szeretete. Ezt is meg kell gyö- kereztetnünk magunkban és növelnünk. De ez a szeretet ne érzelmes szavakban vagy a nyelv dicsőítésében merüljön ki. Nem ér semmit a nyelvet magasztalni, imádni, dicsőíteni s aztán ha ajkunkra vagy toliunkra vesszük, hanyagul bánni vele. A nyelv szeretetének elsősorban apróságokban, a mindennapi élet ezer kis részletében kell megnyilvánulnia és az aprólékosságig menő finom érzékben. Aki ezt lenézi és a nyelvi kicsiségekkel való törődést vaskalaposságnak vagy iskola­mesterkedésnek mondja, az épp úgy tesz, mint az, aki a karmestert kineveti azért, hogy kétségbeesik egy negyedhangnyi félrefogásért vagy az ütem elvété- séért. Az igazi tökéletességre törekvés ott kezdődik, ahol a legcsekélyebb hibákat és eltéréseket is érzékenyen vesszük. Egyetlen színárnyalat megváltoztatása tönkretehet egy művészi képet, egyetlen hamis hang elronthatja egy egész

Next

/
Oldalképek
Tartalom