Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - MÁCS JÓZSEF: Pataki diák
helyet az első sorban. Cipőkopásért, ázásért, fázásért nekünk úgyis csak az a fizetés, hogy bepislanthatunk a lányok tükörfényes szemébe, felcsaphatunk kísérőiknek és csókjainkat is rálopogathatjuk arcukra. Öt óra körül visszatarthatatlanná nőtt az érdeklődésem. Odalopóztam a függöny nyílásához és rányitottam szemem a népes publikumra. A kocsisunk kifent bajuszával és kabátja zsebéből kilógó pipaszárral ott feszített az első sorban, balján egy gömbölyű arcú, foncsikos hajú, dióbarna szemű leánykával, — angyali szépség volt! Percekig lestem a lányt, báját jelentő két gödröcskéjét is felfedeztem az arcán, műsor közben is csak őt fogtam azután a szemem sugarába. Mást nem is igen láttam az egész este ezen az isteni szépségű lányon kívül ott a kocsisunk balján! Fogadkoztam is magamban, hogy hazakísérem és megcsókolom, ha mindjárt addig élek is, hiszen ő szintén rajtam felejtgeti azt a csókolni- való ártatlan szemét. Műsorunk utolsó számánál már nyíltan kifejezte rokonszenvét nekem ajándékozott piruló mosolyaiban. De hát a kocsis? Hátha azzal jár egy úton, szomszédja vagy keresztapja? Lepergett az utolsó szám és én fürgén ugrottam le a színpadról, mert a lány nem mozdult, a napnál is világosabb volt, hogy semmi kedve egyedül hazamenni. Rám vár az aranyos. No mentem is szaporán, odafura- kodtam a kocsisunkhoz, nem azért, mintha vele lett volna dolgom, a lány állt mellette, azért furakodtam oda. — Szép műsor volt — állított meg dicséretével az ember. — Hiába, a pataki diákok tudnak valamit, kérem. Sokat olvastam én magukról a kalendáriumban. Szemembe dicsért, szégyelltem magam. A lány is elpirult az elismerő szavak hallatára s én legszívesebben mindjárt megcsókoltam volna, olyan szép volt arcán a szemérem foltjaival. Észrevehette a gazda is, hogy nem az ő kacskaringós bajuszát nézem olyan epedőn, mert sietett pótolni a mulasztást. • — Ez itt a lányom, a Rózsi — mondta és sandán billentette felém a szemét. Tenyerembe simítottam a lánya kezét és szenvedélyesen, mohón szorítottam rá az érzéseimet. Szívesen letérdepeltem volna elé és szerelmes imádságot duruzsoltam volna a kötényébe, annyira tetszett. A végzet rendelte nekem Rózsit, azért oldódott meg az elszállásolásom is úgy, hogy az éjszakát egy fedél alatt töltsük. — No elengedheti már a kézit. Nem kell őt vezetni. Hazatalál úgyis — hallottam a gazda hangját. Elengedtem a kezét és hármasban,léptünk ki az éjszakába. Sötét volt és sűrű köd, alig láttam az orromig. Küldtem előre az embert, hogy ő ismeri a járást, mi majd Rózsival tapogatózunk utána. De nem egyezett bele az ajánlatomba, azt mondta, hogy én vagyok a vendég, nekem dukál előre járnom. Mit tehettem, mentem előre s kezdett bennem szomorú oldalára fordulni a világ. Nem lesz itt csók, nem lesz itt semmi, csak a gazda pipadohánya.
