Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - FIGYELŐ - TŐZSÉR ÁRPÁD: Egyszerűség és korszerű verselés (Ozsvald A. verseiről)

az „Ez a föld, ez a táj“ — a hazára találás élménye, „Falun szebb a tél“ — falusi képek, míg a „Tavasz lesz újra kedves“ — szerelmes versek. Kár, hogy az első kettőt a szegény-gazdag ellentét túlhajtott dominálása és valami ezó- pusi tanítómesei stílus gyöngíti. Az első akarva nem akarva Ozsvald világképének leszűkítését, a társadalmi, emberi viszonyok, kapcsolatok leszűkítését jelenti, a másik meg archaizmysnak hat. Az „Ez a föld, ez a táj“ Bábi Hazám, hazám-ját idézi, csak Ozsvald sokkal problémátla- nabb, könnyebb életfelfogásával, s éppen ezért kevésbé meggyőzőek a „Van hazám! Nem vagyok többé árva“-szerű sorok a Bábi vallomásoknál. A Tavasz lesz újra kedves ciklusban van valami báj. A Vers a szerelemről-t, a Durcás, csitri fejed-et, de különösen a Szerelem című négysoros kis remeket — költő írta. De a lassan már fogalommá váló ozsvaldi egyszerűség itt is megköti a versek szárnyát. Ozsvald ugyanis a szerelemben csak szerelmet és semmi különösebb embert formáló, viszony-bonyolító erőt nem lát.

Neki ültem a nemrég megjelent „Jú- dása én nem lehetnék“ című kötetnek is. A végére érve meglepődve vettem észre, hogy nem alakult bennem új rendszer, új világkép, s hogy az előző kötetből kitapogatott térképpel nagyonis jól eligazodhatok ebben a gyűjteményben is. A Judása én nem lehetnék és a „Legkisebb legény“ ciklusok megint csak hittétel, hűségeskü a nép iránt, az így mesz- sziről ha nézed — tájversek, falusi képek, A szemed kisbogár — szerelmi vallomások. De van ebben a kötetben két ciklus, amely már tematikai (bővülést jelent: az Arcok, emberek és a Csillagok. Az elsőben objektíve szaporodott Ozsvald költészete, a másikban szubjek- tíve. S a második változás, bővülés az izgatóbb, az érdekesebb. Mert eddig Ozsvald a tárgyi világot úgy énekelte, hogy abból hullt is fény a költő szubjektumára, meg nem is. Ebben a ciklusban jelentkezik először a töprengő, magát elemző Ozsvald. Sajnos, egyelőre csak két verssel, a Meditációval — amely a kötet legszebb darabja — és a Nem marna soha fájó szégyen cíművel. S higgye el nekem Ozsvald Árpád, hogy a fejlődés éppen ennek a két versnek az irányában van. Mert a modern költészetre elsősorban éppen az jellemző, hogy nemcsak a tárgyi világ állapotát rögzíti, nem csupán a belső folyamatok eredményét írja, hanem magát a folyamatot,

a lelki válságot, vívódásokat is. A „Kevesebb verset — több költészetet“ Fábry fogalmazta tétel csak ebben az irányban valósítható meg. Ez egyben tematikai gazdagodást is jelent, mert a lelki tartalmak mindig egyetemesek, nagy sugarúak, általánosak, míg a tárgyi világ mindig csak a végtelen anyag része.

Ebből a tételből következik a korszerűségre, a nagy arányokra való törés is. Az egyszerűséggel, az ozsvaldi mentalitással ezt a kérdést nem lehet elintézni, mert először is: a formai egyszerűség még nem zárja ki a tartalmi összetettséget s másodszor: ha kizárná is, se lehetne a kortudat gazdagságának, bonyolultságának rögzítését a kifejezés egyszerűségéért feladni. Az összetettség formai befogadásának, a nagy arányokra törésnek a legkézenfekvőbb módja a szó értelmi határainak eltolása, kitágítása minden irányban. Ozsvald hozzászoktatja az olvasót a nyelvi logikához (vagy inkább merevséghez?), az egyértelműséghez, az ő szóhasználatában a szónak csak szótári jelentése van, ugyanaz a jelentése a versen belül, mint a versen kívül, s nem veszi észre, hogy micsoda nagy energiákat képes a vers a szóból felszabadítani, ha nyelvteremtés közben a költő egy kicsit elszakad a lexikális értelemtől, föléje emelkedik a nyelvi anyagnak. Az anyag rejtett energiája az atom, a költészeté a „modernség“: a szó láthatatlan rendszerbe kerül, elveszti anyagszerűségét, eredeti, rögzített értelmét és képes lesz kifejezni a megfoghatatlant. Ezért eleve költészet a népnyelv, ahol csak kevés kifejezésnek van „abszolút“, végleges, rögzített tartalma; de a nyelvi megkötetlenség hatalmas energiát szabadít fel, a nyelvi formulákban gondolkodó számára képtelen, de friss asszociációkat, szókapcsolatokat teremt. Ilyen értelemben a szónak, mint költői kifejezés! eszköznek megszűnik illusztráló szerepe, nem szemléletesebbé, érthetőbbé tesz valamit hanem felfedezi, először fogalmazza, kifejezi. A kép nem szemléltet, hanem azonosul a mondanivalóval, s a logika számára megfoghatatlan tudattartalmakra tapint. Az ilyen verseket aztán nem lehet „tartalomra vetkőztet- ni“, mert a forma tulajdonképpen tartalom is.

S amennyire érvényes ez a „tágítás- elmélet“ a szóra, annyira érvényes magára a versre is. Az igényes olvasó önkénytelenül a mélyebb értelmét is keresi a versnek. Nem elégszik meg a szótári jelentésével. S ezt mégcsak nem is modernisták találták ki. Van pl. Ozsvaldna'k egy verse

— a címe Folyóparton — ami engem igen