Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - FIGYELŐ - GÁLY IVÁN: A nevettetés művészete (Duba Gy. szatírái)
A nevettetés művészete DUBA GYULA SZATÍRÁI ÉS HUMORESZKJEI A. V. Lunacsarszkij mondotta ki 1931- foen azt a rendkívül érdekes és ma is felette időszerű gondolatot, hogy a nevetés a társadalmi fejlődés komoly tartozéka, melynek szerepe a mi harcunkban, az emberiség felszabadításáért vívott küzdelemben is jelentős. A nevetést kiváltó gúnynak, iróniának, szarkazmusnak, sőt még a teljesen öncélú élcelődésnek is van társadalmi jellegű, az emberekre ható funkciója. Természetesen a hatás lehet éppúgy kedvező, fejlődést előre mozdító, mint visszahúzó, kereket megkötő. A döntő kérdés mindig az, melyik osztály érdekét szolgálja a nevettetés, és melyik osztály ellen irányul éle. Ebből eredően világosan látnunk kell, hogy az irodalom szférájában nem kezelhetjük mostohagyerekként a szatirikus, humorisztikus jellegű műveket, ha mondanivalójuk a múlt káros csökevé- nyeit, a jelen egészségtelen kinövéseit veszi célba, szem előtt tartva a jövő távlatait, a kommunista célkitűzéseket. A világirodalom ilyen jellegű legkiválóbb alkotásainak, mint például Swift Gulliverjének, Cervantes Don Quijotéjának, Gogol, Anatole France, Moliére ptb. műveinek legjellemzőbb vonása, ihogy jelenkoruk halálra ítélt társadalmát állították pellengére a feltörekvő új világ szolgálatában. A szocialista társadalom szatíraírójának a feladata természetesen nem lehet ugyanez, hiszen abban a világban él, amely szabaddá tette az emberiséget, amely a dolgozó tömegeket állította kormányrúdhoz és megszüntette az embert évezredek óta sújtó átkokat. Nemcsak dőreség, hanem főbenjáró bűn, gyógyíthatatlan vaksággal sújtottság volna ilyen körülmények között, ilyen történelmileg teljesen új, ma- gasabbrendű helyzetben nevetség tárgyául választani annak a rendszernek alapjait, amely a jelent és jövendőt meghatározó óriási fordulatnak a megteremtője. Ez szöges ellentétben állna nemcsak e kor politikai követelményeivel, hanem az irodalom egyik legfőbb törvényszerűségével, az igazmondással is. Dehát akkor — teheti fel valaki a kérdést — mi szükség van a szatírára? A válasz kézenfekvő. A szocializmus nem varázsvessző, nem változtathatta meg izi- ben az embereket, ez csak nemzedékek életét felölelő folyamat műve lehet. Régi emberrel kezdtük építeni az új világot. Olyan emberrel, aki a múltból káros örökül kapta a burzsoá ideológia, gondolkodásmód, erkölcs stb., számos maradványát, akire még ma is hathat a külső és a belső osz- tálýellenség szellemi aknamunkája, aki lépésről lépésre veti le a tegnapi ínyűtt, piszkos köntöst és lassan ölti magára az új öltözéket, válik szocialista emberré. Ki tagadhatná, hogy ezen a téren is szembeszökően meglátszik a termelési viszonyok forradalmi átalakításának és a tevékeny, céltudatos nevelő munkának az áldásos hatása, eredményes volta? De cáfol- hatalan tény az is, hogy gyors előrehaladásunkban, menet közben még sok mindent kell tennünk az ember átformálása érdekében. És itt vár a munka az irodalomra, annak keretében pedig a szatírára is, amelynek létjogosultsága a szocializmusban is vitathatatlan. Azt állítjuk, hogy a nevetés fegyver a régi és a fejlődést lassító ellen, éspedig az új szolgálatában. Ez annyit is jelent, hogy nem vagyunk hívei az öncélú nevet- tetésnek és a legkomolyabban szembeszegülünk minden olyan kísérlettel, amely a szórakoztatás ürügyén ellenünk irányuló fegyvert kovácsol a humorisztikus jellegű írásokból. Ezen a ponton megszűnik minden tréfa! Ez viszont semmiképpen sem jelenti azt, hogy kizárólag a szatíraírást — az irodalom ezen kategóriájának minden kétségen kívül legfajsúlyosabb területét — tartjuk létjogosultnak. Napjaink irodalmi és újságírói gyakorlata bizonyítja, hogy méltó helyet kapnak a „könnyebb műfajok“ is, mint például a kroki, a humo-
