Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Rés poetica (Fiatal költőink antológiájáról)
a gyereket! De a líra megmaradt, és ma, íme, én vagyok és lehetek a líra szószólója, tudatosítója, így igazolva a német Jean Paul régi-régi megállapítását: „Egy kornak sincs olyan szüksége a költőre, mint annak, amelyik azt hiszi, hogy el lehet nélküle.“ A líra: létbizonylat. És ennél is több. Az emberiség anyanyelvét a vox humana jelenti. A költészet: az emberi hangű az emberiség sűrített mondanivalója, esszenciája. A költészet a humánum műfaja. Ahol a líra kihagy, ott azonnal lázfoltok jelentkeznek, ahol a líra kihagy, ott baj van minden vonatkozásban. A nagy, az általános anyanyelvvel, az emberiség önkifejezésével, a humánummal csakúgy, mint ezen belül az adottsági, a regionális, a népi, a nemzeti anyanyelvvel: a költő ősanyagával, hangszerével. Költészet és nyelv mindig egyszerre és együtt kerülnek veszélybe. Ami a vox humanát gátolja, az a költő édes anyanyelvét is kikezdi és keseríti. Hosszú idő után, itt nálunk, 1957 volt az első év, amikor nem jelent meg egyetlen egy verskötet sem. Ez a tény riasztó jelként hatott. A líra kihagyása a mi kis literatúránkban egyszerre és egyben válik irodalmi lényegjegyünk és a nyelvkallódás vészjelzőjévé. Lehet, hogy csak a körülmények véletlen összejátszása szülte ezt a helyzetet, de tény, hogy 1957, ez a líra nélküli év, döbbente® riasztott mindenkit a hiányra. Turczel Lajos volt az első, aki észrevette és szóvá tette, és így nem véletlen, hogy a fiatalok antológiája miért épp az ő védnöksége alatt indult?! Gyorsan és azonmód létbizonylatot — folyamatosságot, meg- szakíthatatlanságot — kellett felmutatni, gyorsan és hathatósan dokumentálni kellett a lírát, — és az ifjúsággal, a jövővel! így volt? így volt! A borítólapon a kiadói beharangozás mohó-meleg tónusa ezt mindenképpen aláhúzza: „hiszem ők az új nemzedék, ők veszik át a munkánkat, ők jelentik a jövőt“. A jövőről van szó: minden riadás és riasztás a jövőért van! Az antológiát megelőző várakozás és a megjelenés utáni apadatlan zsongás és zajgás, mind azt mutatja, hogy itt és most egy szorongás múlt el: van líra, lesz líra. A szocialista vox humana és a magyar nyelv itteni jövője egyszerre és egyben kapott biztosítékot: létbizonylatot! A költészet mindenekelőtt: nyelvfenomén. E konstellációban a fiatalok antológiája többet jelent egy verskötetnél. Ez a könyv, a líra általános funkciójához híven, és a mi regionális helyzetünkben, folyamatossági láncszem: add tovább! A könyvnek ez a létjelentősége, ez a ki- emeltsége, ez az eleve felfokozottsága azonban ugyanakkor nehéz próba és vizsga elé állítja a kötet költőit. Amikor a líra jelentőségét — épp e könyvvel kapcsolatban — szinte túlhangsúlyoztuk, akkor a felfokozott igények meguktől adódnak. Ez viszont nem lehet adekvát mérték épp induló fiatalokkal szemben. A fiatalok antológiája egyformán és egyszerre jelent örömet és — csalódást. A csalódás természetes következménye a felfokozott várakozásnak: azt hittük, csoda történik, a szorongás és a riadalom túlkompenzáltan szeret oldódni. Fiatal, induló költők csodát nem jelenthetnek és nem hozhatnak, de létük, tényük a líraiét válságfordulóján mindennél nagyobb hitelt és realitást jelent. Ezért az öröm és ezt nem kisebbítheti a mérlegelés objektív eredménye. A könyv funkcionális szerepét nem befolyásolhatják az indulás elmaradásának botlado- zásai és hangzavarai. A fiatalok antológiája mindenek fölött és elsősorban — létdokumentum.
