Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - DISPUTA - Az Irodalmi Szemle ankétja - FELLEGI ISTVÁN: Színház és irodalom
Egri Viktor művei képviselték. Szerzőjük ugyanis a múltban megtett írói pályafutása során eljutott a mesterségbeli fel- készültség olyan fokára, amelyből a Gedeon ház és az Ének a romok felett első változatai születtek. Ezek kellő átdolgozás után helyet találtak mai színpadokon is. További, már a szocialista jelenünkben írott történelmi és mai tárgyú darabjaival sokáig Egri Viktor képviselte „egyszemélyesen“ drámairodalmunkat. Fiatal irodalmunk általános fejlődésének élő bizonyítéka az az örvendetes fordulat, hogy ez az egyszemélyű jelleg Dávid Teréz, Lovicsek Béla, Sipos Jenő és Kónya Lajos jelentkezésével megszűnt. Az újabbak talán még nem rendelkeznek elődjük tollforgató rutinjával, de ha ezt megszerzik, h ivatottak arra — a még ezután jelentkezőkkel együtt —, hogy művészileg és eszmeileg is mind magasabb szintre emeljék drámairodalmunkat. Különösen Lovicsek - nek és Kónyának megvan az az erős oldala, hogy szinte testközelből élik és érzékelik mai pezsgő valóságunkat, annak ellentmondásait, összeütközéseit az elhaló régi és a mindinkább izmosodó új között. Az egyszemélyűség káros jelenségének föl- számo.ásához igen üdvös ez a versengés. Csak azt ne higgyék a drámai műfajt csak nemrég, vagy csak majd ezután művelő íróink, hogy a Pegazus egy ugrással a Parnasszusra röpíti őket. Ügy hiszem, hogy minden drámaírónak végig kellett és kell ma is szenvednie az első kísérletek sikertelenségét vagy félsikerét, beleértve ebbe a tárgyilagos kritika okozta szenvedést is, amelyre — ritka kivétellel — minden szerző ösztönös érzékenységgel reagál. (Van persze elfogult kritika is, de erről majd később). Hiába, a dráma a legnehezebb műfaj. Gondoljanak arra, hogy Gogol a maga Leánykérőjét nem kevesebb- szer mint nyolcszor írta át, amíg színpadképessé formálta. Szívós kitartás minden maradandó érték létrehozásához kell, de a drámához különösképp elengedhetetlen. Az írónak a drámai műfajban még egy hátránnyal kell számolnia. A kezdő poétának és prózaírónak könnyebb a dolga any- nyiban, hogy hamar megláthatja munkáját realizált formában, vagyis nyomtatásban, még akkor is, ha az nem kiforrott mű. Az Irodalmi Szemle elég bő terjedelemben jelenik meg ahhoz, hogy helyet adjon tehetséges próbálkozásoknak, hisz ebben van egyik fő küldetése. A „színre- vitel“ az Irodalmi Szemle hasábjain nem igényel olyan tetemes anyagi és munka- befektetést, és egy esetleges „bukás“ vagy félsiker nem von maga után, mondhatnám, semmilyen következményt, legfeljebb kritikát és vitát, ami pedig üdvös. Egy drámai mű ősbemutatója mindig kockázatos vállalkozás, sok előzetes befektetéssel jár, de a még ennél is nagyobb kockázatot az esetleg elmaradt siker, az üres nézőterek jelentik. És ezért a színházat nem lehet kísérleti konyhának tekinteni, mondván: „No csak főzzük meg, vagy sikerül, vagy sem. Rossz darabot is kell játszani, hogy bátorítsuk a kezdőket.“ Jobb egy darabot el nem játszani, mint megbukni vele. A szerzőnek is jobb, mert a bukás nem bátorítás, hanem szárnyszegés. Vagyis egy drámai írásnak még a műsorratűzés előtt kell beérnie, mert a bemutató után újra megírni és újra színrevinni már nem lehet, legfeljebb csak sok év lepergése után. Ezért van az, hogy írónak és színháznak kölcsönösen meg kell teremteni kettőjük szoros együttműködését. Rátérek a második kérdésre, a kritika tárgyilagosságára, igazmondására. Tavaly október óta négy ízben jelent meg a magyar és szlovák politikai és kulturális sajtóban elitélő kritika a Magyar Területi Színház dramaturgiai tervéről. A sűrítés kedvéért csak egy-egy kiragadott mondatot idézek: Üj Szó 1958. október 23-i száma: „Nem ártana ha Területi Színházunk jobban okulna a seregszemle és a szeminárium tanulságain. Oj évadját máskor ne kezdje tisztára gazdasági szemponttól vezéreltetve egy lomtárba való, dolgozóinknak semmitmondó komédiával, mint amilyen... Seribe ásatag „Egy pohár vize" ... Leleményesebb, a szellemnek hasznosabb, korszerű dramaturgiát kérünk.“ A Hét 1959. február 8-i száma „...Az utolsó időben Területi Színházunk kevés alkalmat adott, hogy ... előadásait dicsérhessük ... Hosszú stagnálás és visz- szaesés után Dobozy Imre „Szélvihar“ c. drámájának bemutatója mintha örvendetesen jelezné, hogy a színház kezd magára találni és átérezve küldetését a helyes útra tér. Nem állítjuk, hogy... a színház mü- sorpolitikája ezzel teljesen megjavult volna ... elsősorban olyan darabokat kell a színháznak játszania, amelyek mindennapi életünk nagy igazságait, korunk eszméit híven tolmácsolják.“ A kultúrny život 1959. évi 6. számában megjelent a fenti kritika szlovák fordításban is.
