Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - DISPUTA - Az Irodalmi Szemle ankétja - RÁCZ OLIVÉR: Ami aggaszt és ami megnyugtat

központtól való távolságok sokkal nagyobbak, mint a lemérhető kilométerek hossza és hogy egy irodalmi ankétra távbeszélőn, levelek és sürgönyök halmazával kell toborozni a hozzászólókat. Engem is.

De nyugtalanít a felsoroltakon kívül még egy halomnyi más tényező, többek között a prózairodalmunkat bénító flekk-politika, amely a 120 sorra tervezett cikknek a 121. sorát már könyörtelenül kihúzza és ezzel jóelőre bor- zongós didergésre készteti az írót (mint jelen esetben engem is, mert előre fázom tőle, hol fogjátok ezt a levelemet megnyirbálni, orrát, fülét levágni, szegény tagjaiból hol fogtok lefürészelni). Ne érts félre, ez a kérdés nem kizárólag szerzői hiúság kérdése: minden írásban akadnak sorok, amelyeket az író fontosnak talál (hogyne találná, hiszen ö írta, belőle szakadt ki), a lektor, vagy a szerkesztő azonban nem. Csodálatosan szép lenne, ha ilyenkor a lektor és az író összeülhetnének, vagy legalább levél útján megtárgyalhatnák a módosításokat, mert látod, magam is szilárdan vallom: az író utólag már nem magyarázhat, ami tehát írásában homályos, félreérthető, nem világos, annak pusztulnia kell. De nem olyan módon, hogy az írás teste megcsonkíttassék. Mert régen megmondta már a dzsin: inkább légy fej, kéz és láb nélkül, mint kéz és láb fej nélkül, — márpedig, ha a szerencsétlen tollforgató — ezúttal maradjunk csak ennél a megjelölésnél — két hasábon keresztül agyba-főbe dicséri X legújabb művét, közvetlenül utána pedig ezzel a mondattal kezdődik az új bekezdés: „X. könyve a felsorolt hibák ellenére is komoly közönségsikerre számíthat“, — akkor nyilvánvaló, hogy valahol valóban hiba történt, s az olvasó, aki nem tudhatja, hogy ez esetben ismét császár-metszéssel született a gyermek, joggal csóválhatja meg a fejét, mondván: — Szegény tollforgató, vajon mitől hibbant meg, hogy hibáknak nevezi az önmaga által felsorolt erényeket?

Ez is nyugtalanít tehát. De aggaszt néha a túlzott aggályoskodás is: aggaszt, ha az őszinte, leleplezetlen szó élét hümmögő óvatoskodók szakavatott le- tompítás helyett durván kicsorbítják, miközben arra hivatkoznak, hogy olvasóközönségünk még nem érti meg ezt, meg amazt. Kedves barátom, te tudod, hogy olvasóközönségünk tetemes részét, méghozzá egyik legértékesebb rétegét: a 15 — 30 éveseket már mi neveltük olvasókká és közönséggé, — lehet, hogy olyannak neveltük volna, mint akit félteni kell a leplezetlen igazságoktól? Alig hiszem. Fiatal irodalom vagyunk, és a fiatalság legparancsolóbb törvénye: mondj igazat! írj igazat! Kerüld a féligazságokat és a valóságok gyáva elkenését. Ne takargasd a hibákat, hanem orvosold.

Írni kell. Mindenről írni kell: ezerrétű életünk minden öröméről, sikeréről, vágyáról, lázáról, akaratáról, diadaláról, erőfeszítéséről és eredményeiről. De nem egyszerre és nem kapkodva. Az író egy icipicikét hasonlatos az életet hordozó anyához: vajudja és szüli a szót. De az anyaméh örök törvénye, hogy ha egyszer megtermékenyül, bezárul és addig nem nyílik ki újra, míg magzatét világgá nem bocsátotta. Az író sem szaporodhatik osztódással és szétaprózódással.

Látod, kedves barátom, ennyi minden torlódott fel bennem úgy hamarjában, és — ugye az ankétok mégiscsak veszedelmesen hasonlítanak a gyűléseket követő vitákra: a felszólalók nehezen szólalnak meg, de aztán alig lehet elhallgattatni őket. Ám ne felejtsd el, hogy ez még nem eredmény és nem termés, csupán pillanatnyi kielégülés és kiélési forma: önmagában még nem jelent sikert, legfeljebb buzdítást: írni kell.