Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - LÁTÓHATÁR - ALBERT MALTZ: Ember születik (novella)
Van itt egy kórház a Riverside Avenue-n, alig néhány háztömbnyire innen. — Lelassított és bekanyarodott az egyik keresztutcába. — Oda megyünk. — Micsoda kórház? Ismered? — Kisebbfajta vállalat. Valamelyik egyházé. Munkába menet naponta elmegyek mellette. — Connie? — nézett Tóm az asszonyra. — Rendben vagy? — Eddig igen. — Mindkét kezével megragadta férje kezét. — Reméljük, nem lesznek kellemetlenségeink. Tóm nem felelt. Az asszony karját simogatta, arcán dermedt komolyság kifejezése ült. — Ott van! — kiáltott Walt. Lelassított. — Beszaladok az irodába és felverem őket. Te hozd Connie-t! A kórház eléggé új, háromemeletes téglaépület volt. A legtöbb, utcára néző ablak sötéten hallgatott, de a bejáratból fény tört elő és a földszint egy része — talán az irodahelyiségek, szintén világos volt. Láthatólag azok közé a jól felszerelt magánklinikák közé tartozott, ahol megfelelő gondozás várta a betegeket, bár csak húsz-harminc ágy állt rendelkezésükre. A kocsi megállt. Walt kiugrott és felrohant a lépcsőn. — Tudsz járni? — kérdezte sietve Tóm. — Igen. Kisegítette a kocsiból és mindkét kezével szorosan fogta. Az asszony halkan felsóhajtott s a férje karjába kapaszkodott. A feje előre billent. — 0, drágám, kedvesem! — sóhajtott Tóm. — Szegény kicsikém! — Connie feje teljes súlyával a mellén pihent, s neki fékezhetetlen vágya támadt, hogy mindkét kezével átölelje, csókjaival becézze, ugyanakkor azonban arra gondolt, hogy ellenőriznie kell az utolsó fájdalmak közti perceket. De semmit sem tett, mert az asszony kezei mint acélkampók kapaszkodtak karjába. — Jaj, istenem! — sóhajtott Connie. Kapkodva lélegzett s feje még mindig férje mellén feküdt. — Nem tart már sokáig. — Nagy megerőltetéssel kiegyenesedett. — Gyerünk! — Nem tudtam az időt ellenőrizni. — Nem baj. — Nehezen lélegzett és láthatóan a derekát átölelő kar támogatására szorult. — Fel tudsz jönni a lépcsőn? Felvigyelek? — Ne ... de lassan menjünk. Még csak a második lépcsőfokon voltak, amikor a félig nyitott bejárati ajtó felől hangos beszéd ütötte meg a fülüket. Connie hirtelen megállt. Az ajtó teljesen kinyílt és Waltot látták, amint heves taglejtésekkel, minden rábeszélő tehetségét összeszedve vitatkozik egy magas, sovány, jómegjelenésű harmicöt körüli férfival, aki szétvetett lábakkal, derekához szorított öklökkel állt előtte. — Dehát az istenért — kiáltotta Walt izgatottan — ez az ember frontharcos, hát képes lenne ön egy terhes asszonyt? . . . — Mondtam már, egyetlen orvosnak sincs szolgálata — szakította félbe a másik ridegen. — De hiszen vannak itt ápolónők, akik ... — Nem vagyok hajlandó megszegni a kórházi szabályzatot! A két férfi mögött most egy középkorú ápolónő jelent meg.
