Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)
— Indulás! — szinte hallom már a jelzést, hogy kezdhetnek húzni. Grnáccsal együtt a ducolást hasogatjuk széjjel, hogy egészen kijuthasson az ember az aknába és felülhessen. Elfelejtettük, hogy csuromvizesek, gémbe- redettek vagyunk. A vér keringeni kezdett bennünk, csak úgy dobolt az ütőereink táján. Egy szempillantás alatt akkora nyílást vágtunk, hogy egy ember átbújhatott rajta. — Hahó! Megállni — kiáltjuk, mert a kötél vége a lámpával már itt imbolyog szemben velünk. Vigyorogva fogadjuk mind az ördögnek ezt a játékszerét, amely kiszabadít bennünket a pokolból. Grnács behúzza a kötelet. Az erős acélsodrony tízszeres terhelést elbír. — Ülj fel, Jano — mondom Grnácsnak — én maradok ezekkel. Lehet, hogy fítl sem jutsz, ha valamin át kell még vágnod magad. Azt hittem, ellenkezni fog. De Grnács, úgy látszik, meg volt róla győződve, hogy elsőnek ő megy. Egy szó ellenvetést sem tett, csak homlokába húzta a kalapját és felült. Magára csatolta a szíjat, meghúzta és körülnézett, jeléül annak, hogy készen van. / — Jano, — mondom neki még egyszer — vigyázz, ha esetleg még vágnod is kellene. A lámpát vidd magaddal. Kezébe nyomom a lámpát és lassan bocsátjuk az akna fölé. Grnács még fészkelődik egyet, aztán ott függ a négyszázméteres mélység felett. A kötél lassan himbálódzik, közeledik hozzánk, majd ismét eltávolodik. Odanyújtok neki egy darab lécet, hogy egyensúlyba hozza magát. — Indulás — kiáltom fel. A kötél furcsán megremeg. Úgy érezzük mintha valaki rátenné a meleg kezét a vállunkra. Mintha gyengéd gondoskodással mély álomból ébresztene bennünket. Grnács csendesen emelkedik az aknában felfelé. Még látjuk teljes hosszában, aztán eltűnik a feje, a borotválatlan képe, már a lába lóg, aztán eltűnik egészen. Mindössze egy kis fény imbolyog felettünk. Nem látjuk már Grnácsot, csak a lélegzetünket fojtjuk vissza. Várjuk, kiált-e majd vagy sem. Néhányszor mintha szóltak volna felülről, de Grnács nem hallat magáról. A fény hol gyengébben, hol erősebben dereng. Aztán mintha árnyék borulna az aknaszájra. És mintha még valami kiáltás is hangzanék. Talán Grnács lehetett, amint a külvilágot, a fényes nappalt és a megmentő bajtársakat üdvözölte. Fellélegzettünk mind. Ki menjen most? — Az út szabad — kiáltják felülről. Üggyel-bajjal felültettük a kohóst. Nem ellenkezett, hagyta, hogy odakössék, mint egy kisgyereket. Még a kifejezéstelenség is eltűnt az arcából. Úgy rémlett, hogy mosolyog. — Lassan húzni. A kohós! — bömbölöm felfelé. Grnács ott van, tudni fogja, hogy ez mit jelent. A kohóssal csínján kell bánni, ha már egyszer így vagyunk vele. — Indulás! A kötél lassan megmozdul. — Jószerencsét! — kiáltom a kohós után a régi köszöntést.
