Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)

világosság. Mi sem gyújtottunk lámpát, feküdtünk a sötétben. És ahogy elaludtunk, úgy is ébredtünk fel. Sötétben.

Akkor gyújtottuk meg a karbidlámpát.

Milyen furcsa is az, amikor így világot gyújt az ember. Alig pislantott egyet a sziklahasadékba akasztott lámpás, máris valami szorongásféle lopakodott közénk. Éreztük a bennünket körülfogó nagy magányosságot meg mélységet. Élesebben, világosabban hatolt belénk annak a tudata, hogy számkivetettek vagyunk a föld mélyébe fúrva. Magunkra maradtunk itt, és fenn a világosságon van a feleségünk, gyerekünk. Mert más volt ez most, mint amikor leszállt az ember műszakra. Akkor tudta, már a kezében érezte, hogy letelt a nyolc munkaóra. Az inai adták tudtára, hogy tegye le a csákányt és induljon a felvonóhoz. Most nem így van. Ki tudja, mikor kerülünk ki innen. A villanyvilágítás mégis csak összekötötte az embert az övéivel. Ez a fény, amely nekünk világít, világít nálunk otthon is. A fény legalább gondolatban elvitt bennünket haza a szobánkba. Most azonban úgy bólogat a lámpa, akár valami hervadt virág, aminek a szára is fekete. Szomorú csonkként függ alá a mennyezetről.

Fenn a világban telnek a napok. Nálunk egyre csak a sötétség terpeszkedik. Sötétség és bizonytalanság, mert Kinka nem tudatja velünk, mi történik. Mi lehet odafenn? Ki van a faluban? Átment-e rajtuk a háború? A föld alatt minden csendes. Nincs semmi, ami megtéveszthetné az embert. Legfeljebb a várakozás. Észre sem vettük, hogy egyszerre csak várni kezdtünk valamit. Az emlékeinkből vágyak nőttek ki. Eleinte könnyűek, mint a pehelyfelhők. Csak feltűntek és már el is hagyták mély odúnkat. A várakozás olyan, mint a betegség, mint a penészgomba. Terjed, sarjadzik közöttünk, hovatovább elborítja ezt az egész szűk terünket. Kitölti a folyosót meg az egész szintet, de jómagunkba is behatol. Már nem viseljük helyzetünket olyan nyugalmasan, mint kezdetben. A pályamunkás furamód hallgat, órák hosszat imádkozik, vagy szó nélkül maga elé bámul. Már a pipáját sem veszi a foga közé. A szava réveteg. Grnácsot egyszerre kezdi elhagyni a nevethet- nékje és olyan kérdésekkel ostromol, amelyekre csak találgatásokkal felelhet az ember.

Csak a kohómunkás nem vesztette el nyugalmát.

Mint a gyík, siklott keresztül a lyukon, és a sötét vágaton át lekúszott egész az aknáig. Örák hosszat kuporgott ott és fülelt. Nem egyszer azt hittem, hogy a nyakát szegte valahol a mélységben, de az aknánál mindig rátaláltunk. És mindig látott valamit. De én tudtam, milyen tökéletlen szerszám a szem és ha el is lát az ember abból a mélységből az aknaszáj pereméig, legfeljebb egy villanás az egész, pontosabban aligha vehet ki bármit is.

De még így is nagy dolog, hogy azon a szűk nyíláson át akár csak egy villanásnyit is lásson a feje fölötti igazi napból. A nappalból, amelyben a nap süt és élőlények mozognak. Ilyenkor tudatára ébred az ember, hogy ő is él. Rájön, hogy az élet úgy kapcsolódik az élethez, mint kerék foga a kerékéhez, mint az áttétel szíja fut egyik keréktől másikhoz. Minden szalad, sürög, forog, mozgásban van. Itt lent meg olyan, mint amikor a gép pihen. Elvész belőle a mozgás, mintha bekövetkezett volna a halál...

De még élünk.

Felettünk szikrázik valahol a napsütés.

Kinka talán már holnap jelt ad.