Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORDÓDY KATALIN: Visszatérés

Később beállított a nagyobbik lány, Betka is kétéves kisfiával. Jana karjai közé kapta a kis Rudit, viharos csókokat nyomott a pufók arcocskára, amit a kisfiú több erélyes pofonnal torolt meg.

— Nem kell nekem ilyen verekedős fiú. Odaadlak a bácsinak.

Laci ölébe tette a gyereket, aki egy ideig megszeppenve ült, de a bácsi valami csodálatosat szedett ki a zsebéből. Kis rudacska volt, és mikor a bácsi azt kiáltotta: hopp, akkor az egyik vége fényes lett. Üjabb hopp és a fényesség piros lett, majd zöld, végül eltűnt.

Rudi hangosan követelte a mutatvány újrázását. Sikongott a gyönyörűségtől, és teljesen szívébe zárta a bácsit. Nyaka köré fonta gömbölyű karocskáját és szabadon maradt kezével süteményt gyömöszölt a bácsi szájába. '

— Ez jó, egyél te is.

Laci bekapta a süteményt, de az íze megkeseredett a szájában. Az ölelő tejszagú gyerekkar, a sugárzó bizalom és édes csacsogás egy másik hasonlókorú gyereket jutatott eszébe, akiről szűkszavú hír útján csak annyit tudott, hogy kislány.

Fájni kezdett neki a kis Rudi kedveskedése és sóvár vágy támadt benne a távollevő kislány után.

Nem is maradt sokáig. Mihelyt tehette, elköszönt Janáéktól. Azon az éjszakán nem jött álom a szemére. Régi emlékek ébredeztek, öltöttek alakot benne, a régi falut látta az Ipoly mentén, a régi kedvest és egy pöttömnyi kislányt — a gyerekét.

Másnap munka után hazakísérte Janát. Karonfogva tartottak a városszéli kertes ház felé. A lány hirtelen mozdulattal lehúzta kesztyűjét és kezét a férfi zsebébe süllyesztette. Laci tenyerébe zárta a zsákmányul kínálkozó leánykezet, de hirtelen különös érzés ütötte szíven: Ilona szokása volt ez, az ő bizalommal teli, meghitt mozdulata. Dermedt testtel megállt, mint a csodalátó, valamit dadogott, sarkon fordult és elrohant. Az utcán az asszonyok, lányok minden mozdulata, nevetése Ilonát juttatta eszébe, apró gyermeket látva az ismeretlen kislányra gondolt, és parancsoló erővel kerítette hatalmába a vágy, hogy végre meglássa, megismerje, beletekintsen abba a szempárba, amely őt tükrözi vissza.

Visszagondolt arra az esőszagú, leveleket sodró szeles őszi estére, mikor csak Ilona fehér arca világított a sötétben, úgy vallotta meg titkát s ráfüggesztett szemében ült a rémület. Tündéri játékaiknak, édes gyönyöreiknek egyszeriben vége lett akkor. Alig telt erejéből, hogy a lányt kissé megnyugtassa. Az újság egész valóját felkavarta és sietett elbúcsúzni, hogy egyedül maradhasson. Felbőszítette, mikor rájött, hogy nem eléggé férfi ahhoz, hogy helytálljon. Gonosz pillanat volt. Ahelyett, hogy jobban összeforrasztotta volna, elszakította őket egymástól. A felelősség, amellyel mindaddig nem is gondolt, olyan súllyal nehezedett rá, hogy szinte roskadozott alatta.

Pár nap múlva egy pajtása jött haza látogatóba Csehországból.

— Olyan állást szerzek neked Laci, amilyenről itthon nem is álmodsz!

Még azon a héten vitte őket a vonat. Üj környezet, új világ tárult ki előtte, amelynek erős valósága ködös messzeségbe űzte a régit. A nyers szakítást nem vállalta, hiszen magát is áltatta még. Mentek a válaszok Ilonka egyre türelmetlenebbül sürgető soraira, de egyre erőtlenebb kifogásokkal, egyre gyérebben. A lány nyugtalansága és a maga elfojtott lelkiismeretfurdalása, mely a levelek