Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - HAGYOMÁNYAINK - L. KISS IBOLYA: Emlékek szárnyán
L. KISS IBOLYA EMLÉKEK SZÁRNYÁN A legjelentősebb szlovák költő: Hviezdoslav Országh Pál említésekor egy szelíd nézésű női arc tolul emlékezetembe, melegnézésű szemek, a szájszögletben bújkáló kedves mosoly, megértő és vigasztaló hang. Sok év suhant el azóta, mikor először kapcsolódott tekintetem a kedves arc szemeibe s először hallottam halk, de bátorító szavát Mikor is volt ez? Pontosan már nem tudnám megmondani, csak arra emlékszem, hogy házasságunk első éveiben lehetett, mikor még nem beszéltem szlovákul — ami nagy feltűnést keltett férjem szülővárosában. Nagyváradon, ahonnan a Tátraaljára kerültem, nem ismertük az embert az embertől elválasztó különbségeket, de az itteni városok polgári rétegeiben akkor még szigorú határvonalat húzott a lakosság közé a vallási, vagyoni és nemzeti hovatartozóság. Ady Endre és Juhász Gyula városa: Várad, már akkor magán viselte a haladó gondolkozás bélyegét. Legjobb barátnőm zsidó származású volt, s bár a premontrei rend iskolájában tanultam, gyakori vendége voltam Ágoston Pétereknek, a későbbi kommunista népbiztosnak. Hogy osztálytársaim egy része román volt, csak onnan tudtuk, hogy a „paszulyvárban“ laktak — ezt a nevet ők maguk adták lakóhelyüknek a gyakran asztalrakerülő babfőzelék miatt... Itt azonban, új lakhelyemen nehezen értették meg, hogy egy szlovák család tagja életét magyar lányhoz kötötte, mikor köztünk nemcsak nemzeti, de vagyoni és vallási különbségek is voltak. S mert tudtam, hogy nem jó szemmel nézik férjem választását: sokáig elszigeteltnek éreztem magamat. Ennek következménye magától adódott: míg addig magyarságom ösztönös volt, most tudatossá vált bennem. Férjem, aki megvetette a renegátokat, tiszteletben tartotta magatartásomat nemzeti hovatartozásomat illetőleg, de megkívánta, hogy ismerjem nemzete múltját, irodalmát, művészetét Erre éppen az ő házukban kiváló alkalom adódott, hisz rendszeresen megfordult náluk Martin Rázus, Janko Alexy, Štefan Krčméry, Tolsztoj bizalmasa: Dr. Albert Škarvan Az ő személyükön keresztül érdeklődésem nőttön nőtt a szlovák irodalom iránt, s mikor egy rokonszenves házaspár látogatott meg bennünket és a férj mint orvoskolléga mutakozott be nekem Dr. Matej Bencur néven, már tudtam, hogy ez a Jugoszláviában működő orvos Martin K u k u č i n néven neves prózaíró. Történt egy nyári napon, hogy vendégek érkeztek házunkba Árvából, köztük egy rendkívül rokonszenves idősebb nő is, akinek úgy látszik, feltűnt szótlanságom, talán megsajnált, vagy mert a rokonszenv láthatatlan szálakat szőtt közénk, mellém ült, átölelt karjával s elkezdett hozzám beszélni úgy, mintha már régen ismertük volna egymást. Érdeklődött tanulmányaim felől, beszélt Árva és Liptó szépségeiről, a szlovák nép egykori mellőzöttségéről s a jövőbe vetett hitéről, mikor majd megszűnik a torzsalkodás a nemzetek között, s hogy ennek a testvériségnek egyik példája — szerinte — a mi házasságunk... Beszélt, mesélt, s a fojtogató érzés, melyet hónapok óta éreztem, lassan felengedett. Kitártam előtte a szívemet, örömömet, szomorúságomat. Megértően végigsimította arcomat s mikor búcsút vett tőlem, az volt az érzésem mintha közeli hozzátartozómtól hallottam volna: „A viszontlátásra.“
