Irodalmi Szemle, 1958

1958/2 - SZABÓ BÉLA: Találkozásom József Attilával

— Ez helyes, de helyesebb lenne, ha meggyőződését tudás és felkészültség érlelné.

Mit válaszolhattam a bölcs és nemes tanácsra? Kínosan és mi tagadás, szégyenkezve hallgattam. Keservemben másról kezdtem beszélni. Elmondtam neki, hogy nálunk Csehszlovákiában nagy érdeklődéssel és szeretettel olvassák költeményeit.

József Attila hallgatott, nem érdeklődött részletek felől, ahogy vártam, komoly tekintete a messzeségbe révedt, mintha ott sem lettem volna, majd hirtelen felém fordult, talán mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát és nem szólt... Csontos ujjaival a márványasztalon levő morzsákat morzsolta szét szórakozottan, feje kissé lehanyatlott . . . ekkor szép domború homloka újra Petőfit juttatta eszembe.

Valami arra kényszerített, hogy beszéljek. Azt mondtam neki szinte dacosan, hogy noha nem vagyok marxista, a csendőrök rejtélyes módon megérzik bennem az ellenséget és gyűlölnek.

— Ez a legkevesebb, amit az ember elérhet — felelte nagyon barátságosan. — Arra törekedjen, hogy a munkások szeressék. Érezzék, hogy a költőjük.

Ezután gondterhelten sóhajtott egyet, majd hirtelen minden átmenet nélkül a szlovákiai magyar irodalom felől érdeklődött és külön a lelkemre kötötte, hogy adjam át üdvözletét és kézszorítását Fábry Zoltánnak. Ezzel erős baráti kézszorítással elváltunk egymástól. Kézszorítása az, ami ma is, ebben a sötét gyászban fogva tart és enyhet ád. Örülök, hogy kezet szoríthattam Magyarország legnagyobb költőjével.

Valahogy így, ilyen hangnemben beszéltem el Hansnak találkozásomat József Attilával, azt is megmondtam, nem merem állítani, hogy pontosan szó szerint így történt, de Attila mondanivalójának ez volt a lényege. így maradt meg bennem évek múltán is, bár semmi olyat nem mondott, amivel dicsekedhetnék. De ez nem zavart.

— Engem zavart volna — mondta Hans.

— Engem nem, mert az igazat mondta, rátapintott a lényegre. Kár lenne ezt elkenni. Egyébként — folytattam — még két ízben láttam a Japán kávéházban, de nem mertem és talán nem is akartam megszólítani . .. Egyszer Németh Andorral ült együtt, mindketten hallgattak. József Attila balkönyöke az asztalon pihent és gondterhelt fejét kezére támasztotta. Elborult tekintete túl a kávéházon és túl a városon valahol a messzeségbe, a távolba nézett. Nem akartam őket merengésükben megzavarni. Azért sem ülhettem le melléjük, mert egy vasam sem volt. Másodízben Sz. E. költőnővel voltam együtt, József Attila fürge léptekkel bejött a kávéházba, körülnézett, szórakozottan kezet fogott velünk, majd tovább ment, mint aki keres valakit.

Hansot meglepte, amikor elmondtam neki, hogy a Japán kávéház pincérei rendkívüli tisztelettel vették körül József Attilát. Ez abból is kitűnt, hogy első találkozásunk alkalmával, amikor érdeklődtem iránta, a pincér meglepően udvarias volt hozzám. Noha igen kopott voltam, elvezetett az asztalához és anélkül, hogy rendelésre szólított volna fel, leültetett, újságokat rakott elém, majd azt mondta, hogy várjak türelemmel, mert biztosan jönni fog.

'"vosan megjegyezte, hogy bizonyára irodalmi pincérek voltak.