Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - NYELVMŰVELÉS - PESTHY MÁRIA: Ami szemet szúr

Nézzünk elsősorban néhány mondatként szereplő szókapcsolatot: „A holdvilágos éjszaka izgalmára kenyere megtartásának a valószínűtlensége, mint olaj a tűzre." (20. sz. 13. o.) Másutt ezt olvassuk: „Olyan ez a menekülése más asz- szony karjába, hogy ha megbotlik, lépést téveszt, csörren, visít a riasztó csengő, szaladnak ki az őrök visszatartani a rabot, bekeríteni a menekülőt.“ (15. sz. 13. o) Olvassuk csak tovább: „De nem szidta össze, csak fölmérte tetőtől talpig, csöndesen, de mélyen s a tekintetében valami fény és illat is és olyan valami megrendítő titokzatosságf?), mint az éjszakai erdőben, mikor suhog a hold alatt.“ (16. sz. 18. o.)

Fejcsóválva kénytelen szünetet tartani az olvasó az ilyen mondatok elolvasása után. Szinte hihetetlen, hogy magyarul vannak írva, és magyar létére is csak képzelőtehetségének igénybevételével érti meg őket. Próbáljuk megfejteni, mi ennek az oka. Ha megvizsgáljuk az idézett sorokat, szemünkbe ötlik, hogy ezekből az úgynevezett mondatokból éppen az hiányzik, ami a mondatot mondattá teszi: egyikből az állítmány, másikból az alany. Azonkívül igaz, hogy akad itt más baj is. Pl. a rabról szóló mondatban nem tudjuk, hogyan is lesz a szabadon élő, szabadon dolgozó emberből egyszerre üldözött rab. Pedig itt csak hasonlatról van szó, töprengésünket és a mondat félreértését az okozza, hogy a hasonlat nyelvi eszközökkel nincs kifejezve. Az utána következő mondatban megint fejtörőt okoz, hogy „mi“ suhog a hold alatt. Vajon a fény, az illat, a titokzatosság, vagy éppen az erdő suhog-e? Nehéz eldönteni! Akármelyikről az említettek közül merészség azt állítani, hogy suhog. Már sajtóhibára is gondolok, ti. talán azt akarta írni a szerző, hogy „susog“, mármint az erdő. Végül is bele kell nyugodnom abba, hogy a talány megfejtésére irányuló minden igyekezetem csődöt mond.

Már csak arra gondolhatok, — eszembe jutva egy költőnek az előttem tett kijelentése: „gyűlölöm a kötőszavakat“ — hogy talán az idézett sorok írója az állítmányokat gyűlöli, ezért mellőzi őket akkor, amikor őket elengedhetetlenül bele kellene szőni a mondatba. De most meg újabb meglepetés ér, .olvasva a következőt: „A legény — lehetett olyan 182 centiméter és szófukar természetű volt — ott lépdelt elöl...“ (16. sz. 18. o.) Máshol meg: „A gyerek is megjött a korsókkal, s az emberek — három legény volt, meg vele együtt három lány ...“ (16. sz. 19. o.) Ezeknek a mondatoknak a szerkesztője bizony a kelleténél is jobban kedveli az állítmányokat, hisz még oda is becsempészte őket, ahol teljesen feleslegesek, ahol a szórend módosítására lett volna inkább szükség.

Szerzőink nyelvének további fogyatékossága még az álítmánnyal kapcsolatban, hogy nem használják ki eléggé az igekötők segítségével a szavak jelentésmódosításának lehetőségeit. Ezért olvashatunk ilyeneket: „Ekkor pillantja meg a vejét, aki kereket old, mondani otthon, amit a folyosón fogott fel, 'készíteni az öregnek kínpadot.“ (22. sz. 12. o.) Nem említve az idézet egyéb fogyatékosságait, itt is a megmondani igealak volna helyénvaló.

Nem hallgathatom el megjegyzésemet az igekötős igék hibás szórendjére vonatkozólag e sorok olvasásakor: „Szépe László felijed, kapja el a fejét és leugrik a földre." (16. sz. 12. o.) „Azzal fordul be az ember, és megy tovább." (16. sz.

12. o.) „Rátartó lépéseiben felelősség (van!), s ahogy a házhoz ér, szabadul el belőle a gond, minden...“ (16. sz. 13. o.) „Vigyázva, óvatosan szabadul (talán szabadul ki, vagy surran ki) háza börtönéből, és ugrik ki az útra." (15. sz. 12. o.) Az említett igék hangsúlya éppen az igekötőn van, tehát: elkapja, befordul, elszabadul, kiugrik!

Megmagyarázhatatlan az igekötő szerepe ebben a mondatban: „Egyenes a kér