Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - GYURCSÓ ISTVÁN: Három vers
ÉVEK MÚLÁSÁVAL Elmúlt a nyár, gazdag őszbe léptünk. Hajadra hulló falevél pereg. A határúton túl messze nézünk, szemünk átölel földet és eget. Lassan megyünk a múló időbe, amely túlontúl hamar elszalad. Alkonyi bíborfény a mezőre úgy terül szét, mint arany gondolat. Arról beszélünk, hogy a szerelem szép virágos kertjében megterem ősszel is a tavaszi rózsa. Az erdőn túl szélhajtott féllegek szárnya pirosra festi az eget; így jön az ősz, szeptember óta. / VERS A SZERELEMHEZ Az idegek húrján te legyél a vonó, simogató kéz is, mikor fortissimo láza dübörög. Ránk köszönt az élet acél köszöntéssel, szorozd a holnapot a tegnap jegyével — ne vondd ki magad'. Ne pihenj, lázadj: lázíts! Hidd és hitesd el: nem a szundikálót köszönti a reggel; éjszaka aludj! Álmaimba durván beleszólnak mások: békét riogató atomrobbanások — nyugtalan vagyok.
