Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - MÁCS JÓZSEF: Zátonyon (elbeszélés)
— Az őrsre előttem! — Mit csináltam én? — háborgott Fenyő bácsi, s mikor látta, hogy a huzakodással semmit sem ér el, megjegyezte: — Vigyázzon, törzsőrmester űr, mert a dolgot nem hagyom annyiban. A csendőr kitaszította mesteremet a korcsmából. A vadászok gyűlölettel és kárörömmel néztek utána. Berger úr és Annikó annál nagyobb tisztelettel. Megdobbant a szívem, egyszerre az rémült az eszembe, hogy örökre elveszíthetem a mesteremet, Sompolyogtam leverten utánuk. A vendéglő előtt összeverődtek a falubeliek és sunyin pislogtak. Nem bántam, hogy megáll rajtam a szemük, szédelegtem a nyomukban, mentem a mesterem után elszontyolodva. A csendőrőrs csipkés homloka és hat fénylő ablaka egy világot rombolt le bennem. A mester bement, én meg az udvaron ácsorogtam. De hiába vártam rá, csak nem jött ki. Egészen besötétedett és nem láthattam viszont. Hát nem lehetek géplakatos mégse? Édesanyámat adtam a mesterségért, s mikor már mindent eligazítottnak vélek, akkor taposnak rá a csendőrök a jövőmre? Mindenre elszántan vertem meg az egyik zöldre festett ajtót. A drabális törzsőrmester dugta ki a fejét. — Mit akarsz? — A mesteremet. — Menj a fenébe! Fenyő bácsi felfoghatta a kétségbeesésem, mert megjelent az ajtóban. — Eredj haza Bálint és vállalj munkát. Könny szökött a szemembe. Megszorítottam a kezét és elfutottam. Megsemmi- sülten szédelegtem végig a falun. A vasárnap délután attól szabadított meg, ami mindenáron szerettem volna lenni, a mesterségtől. Elvánszorogtam a Fenyő bácsi házához és leültem a küszöbre. De nem volt már ott sem keresnivalóm. Zárt ajtó elől a kutya is ejoldalog, A házunk felé vettem az irányt. Édesanyámhoz húzott valami. Nem mertem rányitni az ajtót. Nagy dacosan otthagytam, s most menjek visszarimánkodni magam? Tétováztam a sötétben, tán tízszer is elmentem a kapunk előtt, irigyelvén mindenkit, akinek nem kell csűdörögni kétségbeesetten az éjszakában, de a cselekvésre képtelen voltam. Anyám segített az akaratomnak. A kapu mögül leste tehetetlen vergődésemet és megelégelhette kínlódásom, mert megszólított régebbi jóságos hangján. — No gyere be, Bálint! Besündörögtem egy szólítására, a délutáni csetepaté és a mesterem lefogása erősen megzabolázta a konokságomat. Leültem és bűnbánóan hallgattam az apám háromlábú székén. Mintha semmi se történt volna, anyám megterítette az asztalt. — Egyél! — mondta, — Jó — adtam beleegyezésemet, mert egy hét óta meleg étel nem volt a számban. Lenyeltem a vacsorát és a tányérom fenekére néztem. Nem azért, mintha kevés lett volna. Restelltem az anyám tiszta szemébe nézni. — Nem örülöm a sorsát, de másképp nem szabadulhattál volna tőle. Őt bezárták, téged kiengedtek! — kezdett bölcselkedni anyám. — Nem a bűnös lakói — szóltam és szomorúságom felhője belepotyogott a tányérba.
