Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - MÁCS JÓZSEF: Zátonyon (elbeszélés)
pirosodott az arcom, erősebben dobogott a szívem, s ha eddig is jónak tartottam a tanítómat, ezután meg tűzbe tettem volna érte a kezem. Még a szándékomat is tudja. Csak rám néz és olyan megjegyzéseket tesz, amitől eloldalog a szorongásom. És anyám ettől az embertől tilt, aki soha nem emeli rám a kezét, nem ■n ver, nem pofozkodik, türelmesen osztja meg velem a tudását. Kicsit felbátorodva mondtam: — Annak is örülne, ha nem járnék haza? — Nem bánnám én azt se, Bálint. Nem ér az semmit, örökké egyedül. Az ember olyan esténként, mint fészkében az árva madár. Gubbaszt, gubbaszt, senki nem szól hozzá, ő se szólhat senkihez, — Fogadjon be akkor a fészkébe! — Ne csacsiskodj, fiam. Ha a harmadik faluból járnál tanulni, az mindjárt más lenne. De így mit szólnának az emberek? Az otthont meg kell becsülnöd! — Csak azt becsülhetem, amim van. Lepattant a szorító kapocs a szívemről. Fenyő bácsit egyszerre megkomolyította a kijelentésem. Szemembe szúrta a tekintetét, úgy kérdezte: — Hogy-hogy? — Édesanyám sem járt el velem másképpen, mint annakidején a szülők a mester úrral. — Kidobott ? — Amint láthatja, nem akadtam meg az ajtóban. Ügy mondtam el az egész históriát, hogy a mester megmosolyoghassa. Mert azzal számoltam, hogy így könnyebben jön a bíztatás, ne féljek semmitől. ,De nem az következett, amit oly epedve vártam. — Az okokat sorold íe!, miért? — mondta komolyan. — Választottam. — Jól van, jól, választottál, az eshetőségeket mondjad! — Kettő volt mindössze. — Nos? — Egyik az anyám. — Másik ? — A mesterem. Fenyő bácsi elnézett a házak fölé. Mintha ezer gondolatot indított volna útjára és most figyelné, melyik merre fordul, merre kanyarodik. Sokáig nem szólt. Bánthatta az esetem. Az én bajomon túl még magát is hibáztatta. — Kár volt téged korcsmába hívni. — Már ez megtörtént — szabadítottam a szomorodástól. — Egyszer se töprengjen. Én vissza nem megyek édesanyámhoz, ha magánál fedelet kapok, de arra még nem felelt, hogy kapok-e? — Elférünk ketten, fiam. Majd jóra fordul aztán minden — mondta és férfiasán megölelte a vállamat. Sötétedésig maradtunk az udvaron. Elrakosgattuk a szerszámokat, a műhelyasztalt és a kerekeket behordtuk a szín alá. Mint aki megtalálta újra a helyét, jó hangulatban serénykedtem a mester körül. Amitől tartottam, nem következett be. Fenyő bácsi befogadott és eszébe sem jutott visszakényszeríteni édesanyámhoz. Kilenc óra tájt kerültünk be a szobába. Nem volt sötét, lámpát nem gyújtottunk, a hold betáncoló fényében eszegettünk. A mesterem falatozás közben sem szűnt meg biztatni, hogy nem lesz nekem rosszabb az ő házában, mint az édesanyáméban volt. Igaz, nincs minden a helyén,
