Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - SZABÓ BÉLA: Naplórészlet

ellenére egyetlen vasárnapon nem mulasztotta el, hogy templomba ne menjen. Világos, hogy a Mindszenthy-féle táborhoz én nem akartam tartozni .. .

Anyám magatartását ebben az áldatlan ügyben csak dicsérni tudom. Eleinte megpróbált ugyan engedékenységre bírni, de amikor látta heves, ingerült ellenállásomat, nem beszélt többé az egyházi esküvőről és látszólag meg sem próbálta elsimítani az ellentéteket.

Ismétlem, csak látszólag, mert az igazság — amint később kiderült — az volt, hogy ő bírta döntésre a menyasszonyomat.

Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, hogy megértse állás- foglalásomat azokkal a magyar írókkal szemben, akik kirobbantották az ellenforradalmat, megértse azt, miért adtam el könyveimet, amelyeket, jól tudja, sok gonddal és szeretettel válogattam össze. Higgye el, nem egykönnyen jutottam e fájdalmas elhatározásra. Eleinte bizony sok mindent hajlandó lettem volna megbocsátani a magyar íróknak, hisz műveikből sokat tanultam. Arra gondoltam, bizonyára komoly okuk volt új Központi Pártvezetőséget követelni. Azt azonban már nem értettem, hogy miután megalakult a Kádár-kormány és megalakult az új Központi Vezetőség is, hogy mit akarnak tulajdonképpen és ki ellen küzdenek. Amikor pedig arról értesültem, hogy több neves író, aki eddig berzenkedett az üzemek látogatásától, egyszerre sürgősnek érzi, hogy szorgalmasan látogassa a gyárakat, hogy sztrájkra ösztönözze a munkásságot, végleg megszakadt bennem minden rokonszenv és hálaérzet, amit egykor éreztem irántuk. A düh és harag hatalmasodott el rajtam és mondhatom, ha én történetesen abban az üzemben vagyok, ahol ezek az írók agitáltak a sztrájk érdekében, meggyűlt volna velem a bajuk. így azonban, hogy indulatom nem talált levezető utat, haragom azokra a munkásokra is átterjedt, akik hagyták magukat a széplelkektől félrevezetni, hagyták magukat belesodortatni a szovjetellenes uszításokba, holott a legostobább munkásnak is illene tudnia, hogy nem Amerika, hanem a Szovjetunió harcol a munkásember érdekeiért.

A hosszadalmas sztrájk mély elkeseredettséget váltott ki belőlem és őszintén megmondom azt is, amikor gyűjtést rendeztek a magyarországi dolgozók javára és az üzemünkben nemzetiségre való tekintet nélkül, minden munkás hozzájárult a segélyhez, én megtagadtam hozzájárulásomat. Az üzem egész munkássága előtt nyíltan kijelentettem, hogy egyetlen koronával sem vagyok hajlandó támogatni olyan munkások magatartását, akik ma, amikor hazájuk jövőjével kéne törődniük, egyszerűen sutba dobják a józan észt és sztrájkolnak. E kijelentésem után a gyűlésteremben mély, gyászos csönd támadt. Most is emlékszem rá, hogy saját lélegzésemet és szívem dobogását hallottam, de ugyanakkor szédülés fogott el, a munkások arca, tekintete lassan keringeni kezdett körülöttem és ha akkor történetesen egy munkásember nem teszi a vállamra a kezét, ott esem össze az emelvényen. Valahogy nagyon mélyen éreztem, hogy