Irodalmi Szemle, 1958
1958/2 - CSANDA SÁNDOR: A Júlia-dráma
A dráma egyik legértékesebb része a Prológus monológja, aki a „komédiaszerző“ vagyis Balassi nevében beszél. A mohácsi vész után pusztulásnak indult ország sorsát és egyéni szerencsétlenségét mélyen átérző költő így szólítja meg az olvasókat: „Ha mindenkor csak az erős tél uralkodnék e világon, s koroskint minden időben csak a nagy hó- és jéggel volna a föld beborulva, a fűvek és a fák hogy mutathatnák az ő virágukat, s hogy adhatnának jó gyümölcsöket? Ezenképpen, ha valami mulatság és vígasság meg nem könnyebbítené azt a nagy terhet és gondot, mely az emberekre szállott, hogy tartana sokáig az emberi állat?“ Jellemző az egykorú vallásos felfogás korlátoltságára, hogy a költőnek a bevezetőben ezután több mint négy oldalon keresztül kell magyarázkodnia a szerelmi tárgyú mű miatt. Előre tudta, hogy ezért erkölcstelennek és botránkozta- tónak fogják tartani mindkét „felől“ (katolikusok és protestánsok), s azt fogják mondani, hogyha írt, akkor históriát vagy vallásos könyvet kellett volna írnia „Tudom, mit mondanak a szapora szívek ellenem, tudniillik, hogy nem szerelem dolgárul, hanem másrul kellett volna elmélkednem, mert ezekkel csak botrán- kozást csinálok az ifjú s fehér cseléd között: kiknek azt felelem, hogy históriát nem írhattam... szentírást sem, mert arrul is mindkét felől eleget irtanak s írnak is.“ A dráma öt felvonásra, s minden felvonás 4 — 5 jelenetre oszlik. Az első felvonás Credulus költői siránkozásával kezdődik, melyből megtudjuk, hogy sem éjjel, sem nappal nincs nyugta, mert gyötri kegyetlen tündérasszonya, Júlia iránt érzett lángoló szerelme. Mérhetetlen bánatát elmondja egyik barátjának, Licidá- nak: kiderül, hogy igazi neve Tirsis, hazája pedig Candia, ahonnan tíz évvel ezelőtt azért bújdosott el, mert Monthan nevű vetélytársa megmérgezte „szerelmes egyetlen egy lelkét,“ Angelicát. Mivel vigasztalást nem találhatott, évek múlva már csak azon fáradozott, hogy Angelicához hasonló kegyest találjgn. Végre két évvel a cselekmény megindulása előtt mealátta Júliát, amint „egy víz parton“ horgászott. A megtévesztésig hasonlított Angelicához, s hősünk mindjárt érezte, hogy a szerelem lángja újból fellobbant a szívében. Két év óta csak Júlia szerelméért könyörög és siránkozik, aki viszont mindig következetesen elutasítja. Credulus kétségbeesését csak növelik Dienesnek, Sylvanus juhászának a szavai: azt hallja tőle, hogy legjobb barátja, Sylvanus elárulta, mert titokban szintén beleszeretett Júliába. A második felvonás elején Júlia siralmas panaszát halljuk. Barátnője Briseida pedig hasztalan igyekszik őt rábeszélni, hogy hallgassa meg Credulust. Sylvanust régi elhagyott szeretője, Galathea hiába próbálja Júliától visszahódítani, pedig szerelme és figyelmessége jeléül később epret is küldözget neki Dienessel. Credulus félreértés folytán azt hiszi, hogy Júlia viszontszereti Sylvanust, azért végső kétségbeesésében öngyilkos akar lenni, s utolsó üzenetét egy fiatal fába vési. Közben rátalál Sylvanus, kicsavarja kezéből a gyilkos kést, majd Júlia is tudomást szerez Credulus öngyilkos szándékáról. Kölcsönös szóváltás közben Credulus megtudja, hogy Júlia nem más, mint a holtnak vélt Angelica (Monthan csak álomitalt adott neki), Júlia felismeri az elváltozott külsejű Credulusban szerelmes Tirsisét, Sylvanus is kibékül Galatheával, s a kettős házasság örömére Dienessel vacsorára levágatnak egy borjút. Dienes pedig a „comedia hallgatóknak“ szólva így fejezi be a drámát:
