Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FIGYELŐ - Du Gard és a realizmus (E. V.)

már, hogy a jövő nem a polgárságé, hanem a feltörekvő proletariátusé.

Jacques, a másik Thibault fiú az egyéni úton járó forradalmár típusa. Jacques először a család kötelékeit szakítja szét, lemond a vagyonról, társadalmi előjogairól. Fejlődése folyamán, ahogy látása tisztul, semmiféle újabb kötöttséget nem ismer el, egyénisége lázad minden ellen, ami megfosztaná cselekvési szabadságától, nem tűri, hogy a világ megváltoztassa, ellenkezőleg, ő akarja a világot, a külső körülményeket megváltoztatni. Ezért nem ismeri el ifjúságában az apai tekintélyt,' az iskolai fegyelmet, majd érettebb felnőttként visszautasítja a polgári életmód kényelmét. Amikor forrongó világnézete a svájci forradalmárok közé viszik, túlságos hevülékeny természete és ösztönössége nem engedi, hogy forradalmi elmélettel felvértezett igazi forradalmárrá váljon.

Utolsó tette, amikor háborúellenes kiáltványt visz repülőgépen a lövészárkok fölé, heroikus ugyan, de utat nem mutat előre és így inkább hatásos öngyilkosság, mint forradalmi cselekedet. Erre a repülőútra Jacques nem megy egyedül: társa, Pilóta, a genfi forradalmár-csoport vezetője, teljében átérzi, hogy egyéni hősiességük nem hoz megoldást, ő mint szerelmében csalódott férfi választja a halált, Jacques hittel vállalja a küldetést, önmagával elhitetve, hogy halála gátat állíthat a háború őrjöngésének.

Mindkét halál a polgárember úttalansá- gát, kiábrándultságát tanúsítja: Du Gard, a humanista, a háború, az oktalan öldöklés és a szenvedés megvetője csak ezzel a hősies őrülettel tud tiltakozni a világ nagy őrületei ellen.

Antoine a francia tiszta ész, a latin világosság megtestesítője, Jacques az egyéni úton járó tépelődő francia, a zendülő értelmiségi, aki már nem tud visszatérni a polgári társadalom kényelmébe, s amolyan dilletáns-forradalmárrá válik. Mindketten a nem szocialista világ válságának leghívebb tükrözői.

A két fivér mellett a családfőnek, az apának alakját világítja meg a legművészibben az író. Az öreg Thibault polgári humanizmusa mély vallásosságból táplálkozik, amellett sajátosan racionalista, tipikusan francia, a józan ész embere. Rokon- szenvünk nem az ő, nem e rideg erkölcsbíró, hanem lázadó fia, Jacques pártján van, de amikor iszonyú szenvedések közt meghal — orvos fia, Antoine olt. mérget testébe, hogy megszűntesse kínlódását — megértjük természete és gondolatvilága egyenességét, becsületességét és a megértés, a megbocsátás érzése ébred fel bennünk. Ez az érzés nem támadhatna, ha Martin du Gard nem tárná fel az apa lelkivilágát oly lényegbevágó mélységgel és gazdagsággal. Ez a mélység, a lélektani elemzésnek ez a gazdagsága adja meg a regény hervadhatatlan világirodalmi rangját.

Du Gard embervilága nem olyan népes, mint Balzac-é vagy Tolsztojé, az epizódok száma is lényegesen kisebb, hiányt mégsem érzünk, annyira arányos és bensőséges minden ebben a gondosan megkomponált műben. Most, hogy teljes, cson- kítatlan kiadásban, Benedek Marcell tökéletes művészi fordításában kerül újra kezünkbe a regényciklus, még erősebben nyűgöz le az a mesterien megrajzolt világkép, amelyben a két testvér, Antoine és Jacques oly hallatlan szenvedélyességgel küzd az emberi szenvedés legyűréséért. Érdeklődéssel kísérjük Antoine sorsát, aki józanságával, tiszta humanizmusával, de harcot nem vállalva szegül szembe a bajokkal, az embertelenséggel, mély rokonszenvünk azonban a fiatalabbé, a hősiesen elpusztuló Jacquesé, akiben az új kör hírnökét, a jövő ígéretét látjuk

Meddő volt-e Jacques tudatos önfeláldozása és Antoine halála? A kérdés felvetése ma, amikor a francia nép válságban él és megszűnt előre lépni, nem érdektelen. Mi azt felelhetjük, hogy egyik halál sem hasztalan. Mindkettő határozottan példázza, hogy szenvedéseken, fájdalmakon, megpróbáltatásokon és megaláztatásokon át a világnak, az embernek egy magasabbrendű útra, egy értékesebb társadalomba és emelkedettebb emberségbe kell eljutnia.

E. V.

Ismertető cikkünk már nyomdában volt, amikor a lapok közölték a megrendítő hírt, hogy Roger Martin du Gard Alencon melletti tanyáján 77 éves korában meghalt. A haladásban rendíthetetlen hittel bízó író utolsó nyilvános tette mélyen jellemzi emberi nagyságát: a többi francia Nobel díjas íróval együtt erélyes nyilatkozatban követelte az északafrikai gyarmatosítók kegyetlenkedéseinek kivizsgálását.