Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FIGYELŐ - Zdeněk Pluhař regénye a hontalanokról ( — tht — )

ismerés azonban csak részleges: nem érti meg, hogy élete értelme, tartalma ott maradt a határon túl. Csak ürességet lát és kiúttalanságot, s egyetlen lehetőséget: az öngyilkosságot.

Václav tragédiájának hasonmása az öreg Márkus professzor sorsa, akit ugyancsak tengernyi csalódás és megaláztatás ér. Egyetemi tanszéket remélve került ide, hogy szent hévvel oltsa az európai fiatalok leikébe az emberség eszméit. Álmaiból semmi sem maradt: alamizsnáért egy német nyárspolgár ostoba és faragatlan gyerekeit tanítja földrajzra és algebrára. Életének nem vet véget ugyan, de élete mivel sem jobb a halálnál, hisz megérti, „a darab föld nélkül, aminek neve haza“, fölösleges és boldogtalan az ember még akkor is, ha nem éri özönével a megaláztatás.

Járdát, a másik fiatalembert nem terhelik filozófiai és világnézeti előítéletek. Osztályhelyzete is alapjában különbözik Václavétól, hisz a „nép fia“. Mégis törvényszerűen bekövetkezik rajta az ítélet: „Ha elhagysz, elveszel.“ Miért? Mert elvesztette becsületes viszonyát az élethez, hazájához, az emberekhez. A kommunisták ellen érzett gyűlölete űzte ki az országból, bennük látja okát, hogy vezető állásból munkássorba csöppent. A szökés tulajdonképpeni oka azonban sokkal reálisabb: a gyárban kisebbfajta tolvajlásokat követett el, alkatrészeket lopott. A lány elől is menekül, akit teherbe ejtett és elhagyott. Talajvesztetten erkölcsileg egyre mélyebbre süllyed, lop, s egyik „vállalkozásán“, egy sírrabláson rajtaveszt: felismerik s a börtönt csak úgy kerülheti el, hogy elárulja hazáját, kém lesz. Első útján azonban társa orvul megöli. Sorsán keresztül az olvasó előtt újabb társadalmi típus bontakozik ki, s a részletek megrajzolása megdöbbentően elmélyíti, plasztikussá teszi a képet. Gondoljunk csak a sírrablás leleplezésére, amikor a vele egy szobában lakó pap veszi védelmébe, kezességet vállal érte csak azért, hogy röviddel később választás elé állítsa: vagy a Vatikán, vagy a CIC!

Az egyszerű emberek életakarását, hitét és erejét példázza a harmadik fiatalembernek, Honzíknak és a regény sok szeretettel, megkapóan ábrázolt női főalakjának, Kat- kának az útja. Ök is végigjárják az éden- nek álmodott poklokat, a hazátlanság kálváriáját, de — hogy az író jelképével éljünk — nem mosódik el bennük édesanyjuk arca, elkíséri őket a hazai föld illata s végül egymásra- és hazatalálnak.

Mi vitte Honzíkot a határokon túlra? Hisz szegény özvegyasszony fia, nyomdász, a rendszerváltozás tőle semmit el nem vett, csak adott. Az ok naiv, szinte nevetséges, s mégis, hány esetben vitt fiatalokat idegenbe: kalandvágy, messzi, egzotikus tájak megismerése. Emigrációja kezdettől fogva csak testi, nem lelki — nem igyekszik gyöngíteni a hazájához kapcsolódó szálakat, anyjára gondol ha bánat éri és az otthoni tájra. Lázadása a számkivetettség ellen sem hősi gesztus: haza akar térni, hogy éljen, élhessen és még örömöt ismerhessen. Ez az akarása olyan erős, hogy kiragadja az Idegen Légió reménytelenségéből, sőt még Katkát is kiszabadítja a valkai menekült-tábor tespedtségéből és viszi magával haza, az életbe.

Katka férje után jött Nyugat-Német- országba. A férfi szudéta-német, fanatikusan várja a leszámolás, a reváns napját. Kettejük találkozása nemcsak a férfi hűtlenségére, esetleges együttélésük anyagi és erkölcsi nyomorúságára döbbenti rá az asszonyt, hanem arra is, hogy idegen emberrel áll szemben, ellenséggel, aki ölés- re és háborúra készül — mégsem őt hibáztatja elsősorban, hanem a körülötte tomboló tébolyult társadalmi rendet, ínséges viszonyokat, amelyek kicserélik az emberek józan, jóra hajlamos lelkét.

Pártos, szocialista irodalom — joggal állítja kritikánk követendő irányelvül az író elé e követelményt. Nem egy írónk ezt sajnos úgy igyekszik elérni, hogy jelsza- vasan, vezércikk-szerűen fejezi ki mondanivalóját, mondhatnám úgy is, röpgyűlé- seket rendez szereplőivel. Az efféle írásokból hiányzik a művészi erő, nem hatnak az olvasóra, nem győzik meg őket az író igazáról — az írás nem teljesíti hivatását, társadalmi küldetését.

Pluhár regénye e tekintetben is példamutató, tanulságos. Pártos, szocialista mű — bár közel ötszáz oldalon egyetlen agitatív közhely, egyetlen röpgyűlésre emlékeztető szólam sincs. A könyv mégis meggyőző erővel bizonyítja a szocialista világ fölényét a tőkés világgal szemben. Pártossága a tények belső logikájából, felismeréséből és értékeléséből következik.

Embersorsok fonódnak össze, alakok, jellemek rajzolódnak ki — sok esetben megkapó árnyékoltsággal, részletességgel. Az író azonban egyetlen esetben sem tetszeleg a bífó szerepében, nem tör pálcát és nem mond ítéletet. A tanulságot, az ítéletet az olvasóra bízza: ő csak ábrázol, hitelesen mutat be embereket és életutakat. Tökéletesen ismeri nemcsak a