Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FIGYELŐ - A csehszlovákiai magyar irodalom és egy csehszlovákiai magyar regény (Rácz Olivér)
rosszabb: sodródni az árral. Guruló kő sorsa. Korláth Zsuzsa passzív jósága több ennél: hiszen ez a passzív jóság már nemegyszer megnyilatkozott, szót kért, ellen- véleményt jelentett be, ha gyöngén, ha erélytelenül is, de magában hordta már a tett és az elszánt kiállás mozgató rúgó- ját: az aktivitásra sarkaló szabad gondolatot. (Volt ebben a Korláth Zsuzsában a regény elején valami megmagyarázhatatlan sértődöttség, valami „engem amúgy sem kérdeztek“-szerű vállvonogatás, amolyan „nemes bosszút állok a világon: sorsára hagyom, hadd pusztuljon el“ — féle szenvelgés. Ez a vonás néhol már kissé közhely-szerűen is hatott s a regény befe- ző részében ez a jellem-ábrázolási mód majd meg is bosszulja magát: Korláth Zsuzsa öntudat-megnyilvánulásai a regény vége felé kezdenek mindinkább iskolás- könyv-ízűvé válni. Mindenesetre ez az a pont — a két Hunyadi páncélossal történt találkozás — amely az első kollektív értékű felismeréshez vezet és kiutat nyithat Korláth Zsuzsa további fejlődéséhez. Az első felismerés még nem hoz pozitív eredményeket: Korláth Zsuzsa tovább sodródik: most csöndes és napsütötte vizek felé viszi az ár, gondtalan élet, jólét és a hontalanságot álomba kábító, elringató szerelem veszi szárnya alá a hontalanokat. Talán azért, hogy Korláth Zsuzsa ne a nyomorban és nélkülözésben ismerje fel a szülőföld távoli hívását, hanem a jólétben, sőt, az önző egyéni boldogság langyos álmából riadjon rá az otthon eltö- rölhetetlen emlék-képére, hogy a legmélyebb ösztönös emberi érzésnek, a szerelemnek a bűvöletéből ragadja ki a még mélyebb, tudatos emberi érzésnek, a hazaszeretetnek, 'a honvágynak a parancsoló szava: Valamelyik éjjel felébredek, — mesélte Zsuzsa, — és hallom, hogy Andris álmában beszél. Németül beszélt! Tudom, egész nap a kis osztrák pajtásokkal han- cúrozik, nincs ennek semmi különösebb jelentősége, mégis ... Nem tudnám megmondani, mit éreztem akkor! Még az éjjel szedtem volna a sátorfámat és rohantam volna vele haza. Bevallom nem gondoltam magára akkor . ..“ Holdfény ragyog, tavasz suhan, lila virágok hullanak — aztán vihar támad és elsöpri a szerelmet is. Gyűjtőtáborok, koncentrációs poklok sötét hátteréből elsodródott életek újra meg újra megismétlődő ’ sorsa teljesedik be: előkerül a másik asz- szony, aki valaha, időtlen időkkel ezelőtt — a háború előtt — az első asszony volt: a feleség. Menekültügyi irodák ajtaja nyílik, papírlap zizzen, bélyegző koppan, — Korláth Zsuzsát viszi a vonat. Utolsó transzport... Sínek kattognak, határsorompó rúdja magasba lendül, papírlap zizzen, hazai földön kopognak a léptek. De a határsorompók innenső oldalára gyalázkodó jelszavakat festett a gyűlölködés és a papírlapok alatt bosszút lihegő nevek feketéinek. A prágai várban régi arc hajol a ziz- zenő papírlapok fölé, a kis gyógyszertárban új arc adagolja a gyógyszereket. A prágai várban mereven, görcsösen tűnik a ködbe a régi, ellenséges arc, a kis gyógyszertárban lázasan tagolja a szót az új gyógyszerész, az újarcú ember, Rovnynan Ludo: „Minden, minden a dolgozó, építő embereké lesz. A földek, a gyárak, a bányák. Az egész új élet. Csak aki nem dolgozik, nem épít velünk, aki süket és vak marad, aki hátrafelé néz, az veszít el mindent. Tudja mit kap még? — folytatta s szemében lobbot vetett az öröm és hit tüze. — Most kapja vissza a hazáját. Most fogja csak érezni, hogy igazán a magáé. Nem fogja önkéntelenül is lehalkítani a hangját, ha idegenek előtt, vonatban, utcán, bárhol az anyanyelvén beszél. Lesz magyar iskola, magyar lapok, könyvek ...“ Tulajdonképpen ezzel ér véget Ordódy Katalin regénye: a többi néhány oldal már csak az egyéni sorsok beteljesítése, a biztos, mindennapi élet kikerekítése, írói elégtétel az olvasó számára. A történelmi hitel és a csehszlovákiai magyar irodalom számára azonban — hogyan is mondja Fábry? — hagyományi tétel és mellőzhetetlen adalék: Megtalált élet. III. Ordódy Katalin regénye részleteiben és következtetéseiben mindnyájunk előtt ismerős. Mondanivalója az 1945-től 1948-ig terjedő évek során előállt politikai és társadalmi helyzetünk legégetőbb kérdéseivel foglalkozik: szereplői velünk és közöttünk éltek, sokan velünk és közöttünk élnek ma is. Sokat közülük elsodort az ár. Az ár sodrása a könnyű levelet sodorja legmesszebb: a csehszlovákiai magyarság kispolgári rétege 1938 és 1945 után könnyű levél volt. Ezért irányul a regénynek a problematikája központi kérdésként a kispolgári réteg felé, ezért nem foglalkozik személyszerűen, hanem csakis következtetésekben a munkásosztály elsődleges szerepével. Célja egy osztálynak is laza beállítottságú réteg útjának a korhű és hiteles ábrázolása volt: korhűen és hitelesen oldotta meg feladatát. Korláth Zsuzsának és
