Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FIGYELŐ - Gondolatok és gondolatébresztések a Nádas Házak olvasása után (Turczel Lajos)
lent meg a könyvpiacon. Sellyei József válogatott írásainak gyűjteménye, a „Nádas Házak" ez. Sellyei a szlovákiai magyar írás sajátos jelensége volt. Földhözragadt, gürcölő szegényparaszt, akiben azonban osztályának a keservei, fájdalmai kikiáltandó szóvá, mint ő mondotta: „kurjantássá“ értek. „Kurjantásai“ esztétikai, formai-művészi szempontból sok kívánni valót hagynak maguk mögött; nehézkesek, sokszor esetlenül nyersek, naivak vagy tudálékosak, de az eszmei kiindulásuk és szándékuk mindig erős és spontán, az érzelmi hullámzásuk pedig forrón szenvedélyes és bal- ladikusan tragikus. Sellyei a szlovákiai magyar irodalom „népi írója“, a magyarországi „népi mozgalom“ íróinak itteni társa. A „népi író“ elnevezés reá egyenes értelemben is alkalmazható lenne, amennyiben írói alkatában túlsúlyban vannak az egyszerű paraszti mesélőnek, falusi „mesefá“-nak a vonásai. Sellyei megközelítőleg sem futott , be olyan imponáló művészi fejlődést és autodidaktikusan elért műveltségi szintet, mint például Veres Péter vagy Szabó Pál. Alkotásaiban — művészi szempontból — mindvégig azok a gondolkodás- és kifejezésbeli vonások, ősi falusi mese-ízek a legértékesebbek, amelyeket a paraszti származás és életforma alakított ki benne. A mű irodalmi hatása hézagosnak maradt és el nem mélyülhetett irodalmi műveltsége következtében — ez sokszor negatívan nyilvánul meg az alkotóművészetében és stílusában; kizökkenti őt természetes és spontán paraszti gondolkodásából és észjárásából, a mondanivalóját naivan-nagyké- pűvé, tudálékossá, stílusát pedig mesterkéltté, nyelvileg egyenetlenné és modorossá teszi. Sellyei a másik vonatkozásban: a „népi mozgalmi“ értelemben is „népi író“ volt. Tudatosan és hangsúlyozottan csak a parasztságnak az írója, a parasztság elnyo!) A „népi írókról. (Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség cikke.) Kortárs II. évf., 7. sz. 4. o. másának, kisemmizettségének „kikurjongatója“, paraszt-bánat „dadogó, vergődő kifejezője.“ írásaiban - szubjektív vallomások és objektív társadalmi képek formájában — lépten-nyomon megnyilatkozik, visszatükröződik a paraszti osztályizoláltság és bizalmatlanság. „Fajtájáról“, a parasztemberekről — akik úgy „nőttek be a gondjába, mint a borostyán az akácfába“ — ilyeneket mond: „Olyanok voltunk, mint a földből kinőtt nagyszemű, sorsot látó virágok. Elevenen élt bennünk a fajtának megtiprott sorsa. Gyűlölet élt bennünk mindenkivel szemben, aki könnyebb munkával tudott a kenyérhez hozzájutni, mint mi. Ilyen tulajdonságokkal voltunk falun élő paraszti emberek.“ (Nádszerha.) Ebben a paraszti vallomásban, a paraszti gondolkodásnak és lelki magatartásnak nyers kinyilvánításában jól megmutatkozik az, ami Sellyeinek írói erőssége és gyengéje is egyszerre: az osztályába való bezárkózottság, a parasztsággal való kizárólagos és koncentrált összeforrottság. Ez teszi őt képessé a paraszti élet mélységeinek megvillantására, a paraszti sors megdöbbentő és fájdalmas átérzésére; de ugyanaz a tulajdonság leszűkíti a társadalmi látókört, elhomályosítja a látását, elfojtja forradalmiságát és eszmeileg-vi- lágnézetileg gúzsba köti a tollát. Ez eredményezi aztán azt, hogy az író, aki a parasztság osztály-tagozottságát látja, érzi és érzékeltetni is tudja, aki legtöbb írásában nem egy misztikusan elvont és közös nevezőre hozott parasztságnak, hanem a szegényparasztságnak a szócsöve, aki a Horthy-okkupáció idején a „népi mozgalom“ legradikálisabb csoportjának, „a szegényparaszti érdekeket kifejező Szabad-Szó körének“1) a tagja — ez az író megreked a paraszti elszigeteltségben és fatalizmusban, s a Kommunista Párt és a Szovjetunió iránt érzett szimpátiái, a kommunista sajtóval való kapcsolatai ellenére sem jut el az osztályharchoz, a
